Köznapló

Május 11., péntek
Ég a képem. Itthon csőd hátán csőd, aztán Párkánynál az ember átlépi a határt, s azt dörgölik az orra alá: jó kis kormányotok van! A hangsúlyból dől a lenézés, a megvetés. Nem elég a rengeteg adó, az áremelések, a lakhatatlan főváros, ennek a súlyát is cipelni kell, mint szolgák a döglött oroszlánt a palmyrai domborműveken.
Régóta keresem, mihez hasonlítható ez a tehetségtelen csapat. A minap ráleltem. A similabda az. Gumiszálon függött, krepp-papírral burkolták, és nem létezett búcsú, ahol a gyerek ne rágta volna az apja fülét, hogy vegyen neki egyet.
A similabda világosított fel, miért teszik a kormány tagjai, amit tesznek. Szakasztott olyan helyzetben vannak, mint régi barátom, akit szülei befőzéskor cukorért küldtek. Igen ám, de Ferkó beleakadt útközben a vurstliba, ahol is, mint majdani férfiembernek, meg kellett próbálnia magát a hajóhintán, a céllövölde sátránál és egy-két menetre a ringlispílen. Miután a pénzt, a cukorravalót ezekbe fektette, tükrökkel, papírrózsákkal és öt-hat similabdával állított haza. Ha elszámoltatják, hazudni fog, döntött. Mivel az erre való képesség nem fejlődött ki benne, két akkora pofont kapott, hogy a szépszámú vurstlinyeremény négy égtáj felé repült.
A dolgok jelenlegi állása szerint Gyurcsányék is elverték a pénzt, ám ők, szemben a barátommal, azt állítják, hogy a similabda valójában cukor, és remek lesz tőle a baracklekvár, rakjuk csak bele. Semmi kétség, lesz, aki hisz nekik, és belerakja…
Hogy a Magyar Köztársaság kormányáról a határon túl egy idő után már nem lenézőn fognak szólni, hanem hahotázva, elképzelhető. Hogy jut a röhögésből nekünk is, akik hagytuk és hagyjuk, ugyancsak valószínű. Ám ennél sokkal fontosabb, mit gondol felőlünk a következő meg az őket követő nemzedék.

Május 13., vasárnap
Mióta a világ egyik fele, a nagyobbik napról napra szegényebb, és éhezik, a boltokban szakácskönyvekből legszélesebb a kínálat. A tévé lépést akar tartani, ott főz hát a képernyőn a szép Nigella, a szeplős Jamie, a piás Lloyd, a démoni Loren és a mi üdvöskénk, Stahl Judit, és persze Juliska (vagy Jolánka?) néni, a nép, a magyar táj lánya. Ő bizonyítja majd, hogy van, ami ellenáll a globalizált világnak, őrzi konyhánk eredetiségét, mi sem illusztrálja ezt jobban, mint a babtorta.
Fel is kerekedett egy tévés csapat, hogy pénzt és időt nem kímélve a helyszínen örökítse meg az elkészítés módját. Ott, ahol Juliska (vagy Jolánka?) néni máig őrzi szívében a romantikus babtorta receptjét. Mert ami fontos, mind onnan való, a szívből, tessék hát figyelni, megmutatunk mindent.
A stáb bevette magát a vidéki konyhába, ahol már ki volt készítve a lila színű, román műanyag lavór, mellette egy hasonló fehérben, és kezdetét vette a varázslat. Főtt a paszuly, jelenésre várt a kerek bolti tortalap. Ezt tölti meg a magyar ember hizlaló krémekkel, hogy a vasárnapi tejfölös, galuskás pörkölt után szeletenként magába gyűrje. A krémek választéka széles, mint a Zagyva áradáskor: kakaós, puncsos, diós – az utóbbiba dióhéjon kívül néha rumot is adagolnak, persze csak mértékkel, hogy a Pisti gyerek is ehessen belőle.
De ne kalandozzunk el, rotyog a bab, készülődik a krumplinyomó, a gyári tortalap három részre vágva várja a beteljesülést. A lila műanyag lavór megtelik a puhára főtt matériával, csupa néprajz, csupa eredetiség a konyha.
A műsor etnográfiai csúcsa ezután következik. Előlép a készenlétbe helyezett két unoka. Ők bizonyítják majd, milyen pompás csemege a babtorta, lehet, hogy a következő világkiállításra konyhástul kiviszik majd Juliska (vagy Jolánka?) nénit. A New York-i képviselet ételválasztékára fölkerülhetett a puliszka, miért ne futhatna be hasonló karriert a babtorta?
És a két unoka elkezdte a bizonyítási eljárást.
Az elején volt ugyan pár technikai probléma, leginkább a villával: nem engedelmeskedett az istennek se, de – tán rendezői utasításra – a két ifjú reménység áthidalta a dolgot. Úgy folytatta, ahogy egyébként szokta: kézzel. Megkísértett egy pillanatra, hogy azt írjam: kézzel-lábbal, de akkor ki kellett volna hagyni az arcukat, melyet befutott a babkrém, mint vidéki paplak homlokzatát a borostyán.
Hogy milyen kísérőszöveget adott volna a látványhoz Győrffy István, a magyar néprajz tudósa, vagy Kövi Pál, aki mégiscsak gyűjtött pár száz fantasztikus receptet erdélyi szakácskönyvébe, nem tudom. Azt se, hogy sírtak vagy kacagtak volna. De ha már szóba került Kövi Pál, hadd érdeklődjem a tévécsatornák szerkesztőinél, miért kell a nézőre folyton olyan recepteket tukmálni, amik hetedhét országból valók? Ha így megy tovább, a magyar nem tud rendesen elkészíteni egy jobbféle levest. Hogy példám anyagánál maradjak, egy Jókai-bablevest hovatovább csak furcsa mellékízek kíséretében lehet árnyas vendéglőben, szabad téren elfogyasztani. Római fürdő HÉV-állomásának oldalában nem is olyan rég kertvendéglő üzemelt. Ott képesek voltak erre a bravúrra. A bableves után eldöntötte az ember, eszik-e még egy túrós csuszát, közben kortyolgatta a félliteres üvegben asztalra állított könnyű bort, eszébe se jutott Krúdy, egyszerűen csak jól érezte magát, s mindezt pár forintért.
Nem akarom én simfelni a babtortát. Megvan annak a helye, ahogy a lila román lavórnak is. Jobban izgat, hogy konyháinkból lassan, de biztosan kiszökik a fantázia. A tévések nyugati műsorokat majmolnak, ha meg nem, akkor jön a „népi” babtorta, s a két ősember gyerek. Hát ha még látták volna pár héttel korábban a makói hagymalevest! Ajjaj…
Lehet mondani, hogy ez jópofa, és az aprónépnek van ideje megtanulni, mi a teendő, ha pár év múlva enni, inni kell, vagy pincérnél rendelni túl a Lajtán. De mi van akkor, ha ez a lecke egy csoport felnőtt magyart állít megoldhatatlan feladat elé – jelen időben? Láttam rá példát. Olyanok voltak, mint a vadak.
Miért? Mert az elmúlt hatvan év alatt emberi érintkezés, napi szokások, étkezés, beszéd és vendégszeretet dolgában barbár néppé züllöttünk. És nem az a legszörnyűbb, hová jutott a fajtám, hanem hogy tagjai észre sem veszik. Nincs, aki rájuk szóljon. Számítógép, s közben a gyerek nem tudja kezelni a kést meg a villát?
Ezért kártékony figurája az oktatásügynek Magyar Bálint! Apja Major Tamás meghosszabbított keze volt az ötvenes években, akkor, mikor próbálták Klebelsberg gróf érdemeit végképp eltörölni. Ezt folytatta fia töretlen erővel. Most épp egyetemeket árul. Mint egy sarki handlé.

Május 15., kedd
Beszóltam telefonon a váci könyvtárba, tegyék félre Marina Cvetajeva prózai munkáit. Mire odaértem, már ki volt készítve a polcra, örömmel lapoztam fel, mikor is megszólalt mellettem valaki. Létezik ilyen? Ön orosz irodalmat olvas? Női hang volt, odanéztem. Negyvenes asszony, arcán nem szűnő csodálkozás. Az övénél csak az enyém volt nagyobb. Mi ebben a különös? Hát nem az oroszoké a leggazdagabb irodalom? A hölgy arcát mosoly öntötte el. Ó, tudja, én orosz szakos vagyok, s a lányaim is azok. Amit az előbb mondott, nekünk természetes, másoknak viszont cseppet sem az.
Épp a kijárat melletti polcról szedtem le egy könyvet, amikor végzett. Megállt mellettem, ismét elmosolyodott, és azt mondta: De jó!
Ilyen egyszerűek a dolgok. Kevés kell, hogy valaki örömet szerezzen a másiknak. Kár, hogy legtöbbünk hallgat, nem meri kimondani, mit szeret, vagy mi az, amire igazán vágyik.
Van Cvetajevának egy könyve, Goncsarováról írta, a festőről, elővettem, amint hazaértem. Egyik mondata után mindig megállok, és eltűnődöm: „Minden szél tengeri szél, és minden város, a legszárazföldibb is, a szél óráiban tengerparti város.” Gyönyörű… Arra sarkallja az embert, hogy fölemelkedjen onnan, ahol van, és megtisztogassa szavait a magasban: csak ott nyerhetik vissza régi fényüket.
Ilyen könyvekkel a kézben eltűnik az idő, átléphetünk századokat, és képessé válunk arra is, hogy beszédbe elegyedjünk a szerzővel. Az olvasás mi másra volna jó, ha nem arra, hogy félretoljon az útból minden korlátot, amelyet elénk raknak a hétköznapokon.
Én úgy beszélgetek Cvetajevával, mint olyannal, aki él, a rendőrre pedig, aki bankrablás után bankot rabolt, úgy nézek, mintha véget ért volna az élete. Hogy a bíróság szinte fölmentette? Ne háborogjunk miatta – mondjunk magunk ítéletet. Mindannyian, külön. Legyen a társadalomnak is ítélőszéke. Erősebb, mint a bíróságé. Enyémnek az ítélete, akár Mohamedé: csuklóból. Az erkölcsi bíróság előtt pedig: halál.
Kicsit elragadott az indulat. De mi volna az ember indulatok nélkül? Egy tányér kihűlt tejbegríz.

Május 16., szerda
Tíz üveg magyar mézből hét hamis, kikérem magamnak. Munkás életem örök kísérője a tea, talán nem is tudnék írni nélküle. Nincs egyetlen ital, amely hasonló érzéssel töltene el, mint egy csésze zöld tea. Ezzel arányos minden hozzávalóm: az üzbég, a kínai, a török, az angol és a tádzsik csészék, a Bécsben vett adagolókanál, s bár a gyönyörű üzbég kancsót jó tíz éve eltörte egy kétbalkezes asszony, helyette egy kopott tádzsik hűségesen szolgál. A víz is fontos: a Kutyinka-forrásról hordom, a csapvíz elrontaná az egészet.
Mármost én a teába, nem úgy, mint az ortodox élvezők, mézet csorgatok. És emlékszem jól, amikor a magyar mézipar pár éve habzó szájjal szidta a nyugati cégeket, amiért tiszta portékájukat kínai kotyvalékkal hígítják aljasul, ez nem más, mint a világhírű magyar méz meghamisítása. Most maguk csinálják. Itthon. S még ha mézet tennének bele, de nem. Cukrot.
Hölgyek, urak, jöjjenek a váci piacra, három termelő is árul mézet, egyik finomabb, mint a másik. Abcúgolják meg az ipari portékát! Megérdemlik.