Sarkozy átformálná Európát

Vissza fogom adni a franciáknak Franciaország büszkeségét – jelentette ki Nicolas Sarkozy néhány perccel győzelme kihirdetése után. Az új elnök programjának akár sarokköve is lehet ez a gondolat, amely – bárhogy is borsódzik a háta a liberális gondolkodóknak e szavak hallatán – nem nacionalista elhajlás, hanem Franciaországban evidencia. Ráadásul ezt követve Sarkozy kijelentette: az uniós építkezés elkötelezett híveként támogatni fogja Európát, azt a meghatározatlan fogalmat, amely talán most elkezd alakot ölteni. Sarkozy reformokat tartogat tarsolyában, amelyek egész Európára kihatnak. Jacques Chirac tizenkét éve alatt nem tudta elindítani az ország és az egész európai közösség számára égetően fontos újításokat.
Mi is várható Sarkozytől? Ami eddig kiderült szavaiból, az atlantista beállítottságú, a saját teljesítményt előtérbe helyező, aktív európai szerepvállalást támogató irányítás. Mindezt azonban érdemes francia szemüvegen át nézni. A brit és a francia atlantizmus ég és föld, azaz Párizs lehet ugyan az Egyesült Államok szoros szövetségese, de Sarkozy egyúttal azt kérte Washingtontól, hogy fogadja el, „ha a barátai másképp gondolkodnak”. Az említett szoros szövetség így máris kissé lazábbnak tűnik, és egyértelműen mellérendeltségi viszonyt feltételez. Bár Sarkozyvel mint jó baráttal számol az Egyesült Államok és Izrael is, az új elnök vélhetően nem fog együttműködni olyan ügyekben, mint például az Irak elleni háború (nem beszélve egy esetleges Iránnal szembeni katonai fellépésről). Az izraeli– palesztin békefolyamat megindulásában is inkább konszolidáló szerep várható, de az nem, hogy valamelyik oldal mellett letegye a voksát az új államfő. Ebben az ügyben az egyéni kezdeményezés helyett talán közösségi fellépés várható, s Franciaország inkább motorja lehet a közös uniós külpolitikának, mintsem magányosan próbálná megoldani a fél évszázada húzódó viszályt.
Az alapos reformokra szoruló Európai Uniónak lökést adhat az a terv, amelyet régóta hangoztat Sarkozy. Olyan alkotmányt ígér a polgároknak, amely valójában nem érdemli meg ezt a nevet, de több egyszerű szabálygyűjteménynél. Az unió főbb irányelveit szedné egy csokorba, végletesen szűkítve ezzel azt a lehetőséget, hogy egyik vagy másik közösség kisemmizve érezze magát. Persze Sarkozynek komoly harcokra kell számítania az uniós kérdésekben, ám az esély megvan arra, hogy az új kezdeményezés életet lehel a kissé megfáradt és identitását kereső EU-ba. Azaz lehet majd anélkül büszkének lenni országunkra, hogy a nacionalizmus bélyegét ránk süssék. Lehet, hogy tényleg csak ennyi kell, hogy sikeres legyen a kontinens. Meg persze a munka, a termelés és a hatékonyság, ahogy Sarkozy szinte mantraként ismételgette kampánya során. A szociális hálót sűrűre szőni csak akkor lehet, ha az arra fordított pénzt meg is termeli az ország. Ha a jelenlegi állapotában marad Franciaország – és nyugodtan mondhatjuk, hogy egész Európa –, akkor könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy gőgös rátartiságunk közepette az egész világ elrohant mellettünk (az egyetlen Afrikát kivéve), s esélyünk nincs utolérni a többet és jobban dolgozó Ázsiát vagy Amerikát. Talán még eredményesen vehetjük fel a harcot a bevándorlási hullámmal, csak az a kérdés, meddig tartja magát az az elmélet, hogy Európában az ígéret földje várja a szegény egykori kolóniákról érkezőket. Franciaország a határait Sarkozy szándékai szerint nem zárná le, de lényegesen komolyabban megvizsgálná, ki érdemes a francia állampolgárságra. A lakosság támogatása az övé, s vélhetően ez ügyben nem is változik a franciák álláspontja. Már csak azt a tízszázaléknyi franciát kell megbékítenie Sarkozynek, aki külföldről érkezett az országba, ez pedig nem tűnik könnyű feladatnak. Alapvető koncepcióváltás előtt áll tehát Franciaország, amely óhatatlanul komoly súrlódásokkal jár, s a hagyományosan erős érdekvédőkkel való kiegyezés sem lesz könnyű Sarkozynek, ám ne feledjük, ezeket a terveket a franciák tudták a választás előtt is. Az elnök pedig joggal véli úgy, hogy az urnákhoz járult 85 százaléknyi szavazópolgár hajlandó megadni a jövőért fizetendő árat.
Nicolas Sarkozy számára most az volna a legkényelmesebb, ha államfőként jobboldali kormány segítségével irányíthatná az országot. Az egy hónap múlva esedékes parlamenti választásokon erre esély is nyílik, főként az államfőválasztás a baloldal számára katasztrofális végeredménye miatt. Dominique Strauss-Kahn egykori gazdasági és pénzügyminiszter ki is jelentette Ségolene Royal veresége után: a baloldal még soha nem volt ilyen gyenge. Ez ugyan nem biztos, hiszen 2002-ben is ugyanezt mondta mindenki Lionel Jospin óriási bukása után. Az azóta eltelt idő azonban azt mutatja, hogy a szocialista párt (PS) valóban komoly gondokkal küzd. Ez a szervezeti felépítésben és a már-már avítt ideológiában is tetten érhető, valamint az is igaz, hogy valódi „nagyágyút” nem tud felmutatni a PS. Emlékezzünk meg a harmadik út felbukkanására a mostani elnökválasztáson, ami minden szakértőt meghökkentett. Előzetesen Francois Bayrou, az Unió Franciaországért (UDF) vezetője nem számított nagy esélyesnek, végül 18 százalékos támogatottsággal a harmadik helyet csípte el, legyőzve Jean-Marie Le Pent, s megelőzve több helyen Ségolene Royalt. A két forduló között Bayrou nem nyilvánított véleményt politikai nézeteiről (bár azt tudjuk, hogy nem Sarkozyre szavazott), mivel valószínűleg már ezen a májusi estén egy hónappal előre nézett. Az UDF ideológiájától ugyanis nem áll messze a Sarkozy-féle nagy együtt menetelés. Bayrou könnyen kerülhet előkelő pozícióba a következő választásokon, akár a miniszterelnöki pozíció is elképzelhető számára, ha a lakosság úgy dönt, azért az UMP számára kicsit „sok lenne a jóból” az elnöki poszt és a kormány vezetése együttesen. A Sarkozy győzelmével egyértelműen megerősödött kormányzó párt nem mehet biztosra, sőt talán most félhet igazán. A francia lélek ugyanis hajlik a kompenzálásra, a gyenge felkarolására. Sarkozy a kényelmesnél is nagyobb győzelme kicsit „overkill” hatást vált ki, azaz a jobboldal „túlnyerte” magát, s különben is jó, ha az erős államfőt kordában tartja a szintén komolyan veendő parlament. A politikai társbérlethez persze szükség van egy határozott és megbízható erőre – nos, ez lehet az UDF, ha a PS nem talál ki valamit sürgősen.
Az 1958 óta működő V. köztársaság pedig valószínűleg tovább él még néhány évig vagy akár évtizedig. Mélyreható reformokat nem, kisebb változtatásokat azonban tervez Sarkozy ezen a téren is, azaz a parlamentnek több, a köztársasági elnöknek kevesebb hatalmat adó VI. köztársaság elméletét egy ideig jegelik Franciaországban. Amerikai mintára azonban az elnök úgy tervezi, hogy legfeljebb két cikluson át lehessen egy személy az Elysée-palota lakója. Az új rendszert magán kezdené el, azaz esetleges második vezetői periódusa után nem indulna újból, hacsak addig el nem fogadtatja a törvényhozással az ezt kimondó korlátozást. Máshogy fogalmazva: 2018-ban már biztosan nem Nicolas Sarkozy lesz Franciaország elnöke.