Kicsit sarkítva, ha valaki Lulla után „csak” lop, és nem gyilkol, az már eredmény – mondja Szilágyi Tamás, a lullai hajléktalan szenvedélybetegek számára kialakított ház vezetője.
Milyen ez a hely? Először is munkaterápia van. Mostanában a betegek a favágók után takarítják a húszéves akácerdő maradványát. A terület magánkézben van, a tizennégy munkás a Somogy megyei lullai otthon lakója. Valaha szerfüggők és nagyrészt hajléktalanok voltak. Közös még bennük, hogy családjuk labilis, legtöbbjük, ahogy ők mondják, zaciban (gyermekotthon) nőtt föl. S bár nem egyforma szert használtak, mindegyikükre az a fajta politoxikománia jellemző, amely a tudat megsemmisítését célozza: „kiütni magam”.
És közös az is, hogy mindnyájan bizalmatlanok. Csupán keresztnevüket, néhányan azt is megváltoztatva vállalják rossz tapasztalatokból eredő félelmeik miatt.
Az erdőn könnyű a dolguk. A nagyobb fákat kell halmokba hordaniuk, míg a napsütötte bőrű, hátul copfot viselő Altziedler László, az egészségügyi intézmény mentálhigiénés szakembere Stihl fűrésszel dolgozik, Feri, Miklós és Karcsi pedig a kisebb gallyakat égeti.
A most épp kátyús, vizes földúton elakadt a huszonhat éves narancssárga Volkswagen Transporter. Laci, aki negyvenhét lesz az idén, mielőtt kezembe nyomta a kormányt, kikapcsolta az üvöltő, régi Eric Claptont, és beállt a fiúk közé. Talán a zenétől, talán képtelen sorsú, mégis abszurdan vidám útitársaimtól támad az az érzésem, mintha a nyolcvanas évek beatbibliájának, az Üvöltésnek valamelyik novellájából bújtunk volna elő. Az autó nem akart megmozdulni, míg Laci bele nem gázolt a latyakba, és erőteljesebben meg nem lökte. „Munkahelyünk” az elakadás helyszínétől csupán néhány száz méterre volt. Egy nyúl és egy szarvas után nem maradt más látnivaló, mint a letarolt erdő. Lepakoltunk, Laci elmagyarázta a teendőket. Egy kesztyű jó lenne, konstatáltam, amikor az első tüske belement a hüvelykujjamba. A többiek nem viseltek semmit, igaz, ők már tudták, miként bánjanak az akáccal, három hete dolgoznak az erdőn. Némán, lehajtott fejjel hordjuk a fát. Van, aki lassabban, van, aki lendületesen dolgozik. A lassúbbakra Laci olykor rászól. Gyerünk! A magas, Claudia Cardinalét idéző Emma a kínai divat szerint öltözött, fehér pólót, bő nadrágot és kitaposott edzőcipőt visel, a törékeny Angéla ruházata szintén a keleti módit idézi, ők egyesével viszik a fát, a fiúk a nagyobbakkal birkóznak. Jól haladunk, egy óra sem telik el, Laci cigarettaszünetet rendel el.
– Igyunk kávét! – kiáltja el magát Feri, és feljebb tolja fején a fehér simléderes sapkát. Büszke rá, hogy hétszázért vette, pedig Adidas a márkajelzése.
– Ezt meg sem hallottam – mordul föl Laci.
– Bocs, főnök, ihatunk kávét?
Ihatunk. Feri telepedik mellém, második alkalommal találkoztunk, a közös munka felébresztette a bizalmát. Harminchét lesz az idén, három éve él a faluban. Lassan szürcsöli a feketét.
– Mennyiért adjátok a fát? – kíváncsiskodom.
– Egy köbméter tízezer.
– Nálunk, Bicske mellett tizenöt.
– Bicske? – csillan föl a szeme. Kiderül, ott élt kétéves koráig, amíg apja be nem adta a „zaciba” a húgával együtt. Anyjuk akkoriban halt meg, amibe az apa belerokkant. Inni kezdett, de nem akárhogy. Néhány hónap alatt olyan szintre ért, hogy a szomszédok szóltak a védőnőnek, tenni kéne valamit a rácsos ágyban szükségüket végző gyerekekkel. De régen volt, legyint kesernyés vigyorral a sötét bőrű, Adidas feliratú baseballsapkát viselő férfi. – Néha azért kivitt a nagymama.
– Akkor neked van házad.
– Nem tudom, van-e, évek óta nem voltam otthon. Tizennyolc évesen hazamentem, de nem bírtam. A sziput választottam és a szabad életet. Nincs nekem hová mennem, ha innen kikerülök, csak az utcára.
Pedig Ferinek szakmája is van, nemrég elvégzett egy szakácstanfolyamot. Laci elkiáltja magát: „Munkára!”
Újabb egy óra múlva a borderline (határeseti) személyiségzavarban szenvedő Emma elegyedik velem szóba. (A hangulat szélsőséges ingadozásával, a személyközi kapcsolatok és az énkép ingadozásával járó személyiségzavarnak sokféle tünete van, az egyik az öncsonkítás. Emma nyaka, karja össze van vagdosva.) Többször próbált leérettségizni, de a kudarcorientált attitűd meghozta az eredményét. Nem sikerült.
– Mi kell ahhoz, hogy valaki újságíró lehessen? – néz a szemembe most először, barna szeme fölött a szemöldöke gondozatlanul kinőve.
Laci közbeszól.
– Kurt Vonnegut egyszer előadást tartott több száz ember előtt egy írói kurzuson. Mindenki azt várta, na, most majd megmondja a tutit. Vonnegut késett, a kíváncsiság fokozódott. Amikor végre megjelent, ennyit mondott: „Uraim, ahhoz, hogy valaki író legyen, nem kell mást tennie, mint írni, írni és írni!”
– Az élmények se ártanak – fűzöm hozzá.
– Nekem vannak. Kint dolgoztam külföldön – mondja halkan Emma.
– Hol?
– Hollandiában – sóhajt.
Hallgatunk. Aztán elárulja, hogy eladták.
– Ezerötszáz eurót kapott értem a gazdám három hónapra – emlékezik. – Először azt hittem, csak ezret, de kiderült, ezerötöt. Nem volt erőszak, magamtól mentem. Még útlevelet sem kellett csináltatniuk, mert az volt. Személyim nem volt, de útlevelem igen. Mindig azt mutattam, amikor igazoltattak a rendőrök. Amszterdam meg olyan jól hangzott. Csak azt nem tudtam, hogy ennyire rossz lesz.
Hajnali kettőig tartott a „munka”, az ukrán, román, szlovák és magyar lányok kábítószert kaptak, hogy bírják. Az első adagot ingyen, később már maguknak kellett megvenniük. Volt miből, mert a szerb tulaj náluk hagyta a keresetük felét. Nem minden számítás nélkül, hiszen a szállást, ételt, ruhát a lányok állták. Délután füvet szívtak, estefelé, hogy „pörögni” tudjanak, kokaint. Emma három hónap után hazajött. Egy taxis hozta haza négyszáz euróért, azaz százezer forintért. Ma már semmi sincs a pénzéből. Itthon az első este valószínűleg túl sokat ivott, mert hajnalban sírógörcsöt kapott. Bement egy telefonfülkébe, és fölhívta a rendőrséget, hogy elvesztek a papírjai, és nem tudja, hol van.
– A rendőrök rendesek voltak velem, nem bántottak. Korábban is előfordult, hogy felhívtam őket. Meséltem magamról, de nem hitték el, amit mondtam, hanem bevittek a pszichiátriára.
Először Pécsre, aztán Kaposvárra került, fél éve él a lullai házban. Volt ideje azon gondolkozni, hogyan került ki az utcára. Az biztos, hogy nem tett jót az önbecsülésének az anyja mondata, miszerint sem ő, sem a húga nem az ő gyereke. Ötéves volt akkor.
– Bár úgyis rájöttünk volna, mert ő szőke, kék szemű, mi meg sötét hajúak vagyunk. De nem is ezért, hanem mert soha nem szeretett, nem ölelt meg, nem simogatott. Egyszer, amikor már nem laktam otthon, haza akartam menni, mert napok óta nem ettem sem én, sem a kiskutyám, meg vert a barátom is, de nem engedett be. Azt mondta, hogy most jött meg Pestről és fáradt. Vissza kellett mennem a barátomhoz, aki a szemem láttára verte agyon a kiskutyámat.
Miklós történetével a harmadik cigarettaszünetben ismerkedem meg. A szép arcú férfi első gyermekét hetedikes korában nemzette osztálytársnőjének, igaz, akkor már tizenöt évesek voltak. Tizenhat évesen már büszke apa. Nemcsak kislánya okozott neki örömet, azt is elégedetten említi, hogy amikor lányokat futtatott Pesten, nem drogot, csupán pálinkát adott nekik, hogy jobban bírják a melót.
– Én még tisztességes voltam velük – véli.
A sors fintora, hogy időközben húszévessé cseperedett gyönyörű lányáról azt hallotta, a „szakma” martaléka lett, ráadásul a konkurens bandának dolgozik. Másik szívfájdalma, hogy négy kisebb gyermeke, akiket az utóbbi években egyedül tartott el – szakmája szerint egyébként lakatos –, nevelőintézetbe került. Szeretné visszakapni őket, ám háza az utolsó kapcsolata idején igencsak megrongálódott.
– Sokat veszekedtünk az asszonnyal. Egyszer a kis fejszével beverte az ablakokat, aztán kihívta a rendőröket. Hiába magyaráztam nekik, hogy nem én voltam, hogy békésen főztem a konyhában, nem hitték el.
A gyámhivatal nevét nem vállaló munkatársától később megtudom, nem véletlenül döntöttek a gyerekek intézeti elhelyezése mellett. Nem lehetett tudni, hogy használt pelenkára vagy döglött patkányra lép-e az ember a sötétben. Miklósnak azonban tényleg nagyon hiányoznak a gyerekei. Könnybe lábadt szemmel beszél róluk. Hogy újra vele élhessenek, vissza kellene kapcsoltatni a villanyt, amihez 207 ezer forintra lenne szüksége. Igaz, van aggregátora, de az jobban eszi a benzint, mint egy autó. És a házra is ráférne egy kis restaurálás, ami újabb 150 ezret jelentene.
– Ismer valakit, aki adna nekem ennyi pénzt? – kérdezi reménykedve.
Bizonytalan vagyok. Az viszont biztos, hogy most a gyerekek látogatják a papát, és ilyenkor, ha süt a nap, a közeli Balatonhoz mennek egy kiló kenyérrel és egy darab vajjal. Néha, egy kis szórólapozásért cserébe, akad lángos, fagyi és üdítő is. Miklós, akárcsak Feri, harminchét lesz az ősszel. Károly csak tizenkilenc. Ő is zacis. Tízéves volt, amikor az anyja temetésén először találkozott a testvéreivel. Ő is szipuzott, és nem tanult, pedig érdekli a zene és az autók. Tizenöt éves korától egy férfi futtatta. Erről nem beszélt, ezt a többiektől tudom meg.
– Milyen autója van? – szegezi nekem a kérdést fahordás közben.
Megmondom. A korát is. Legyint.
– Nem baj, ha egy autó öreg, én már ültem Saabban is, Ford Mustangban is, azok sem voltak fiatalok.
– Mustang?! Csak szerettél volna – vágja oda Miklós.
– Tényleg ültem. Néha kivittek a nagybácsikámék, és a fiuknak volt Mustangja meg Saabja is, de azzal feltekeredett egy fára, és nem tudták jól kikalapálni. Akkor fotózták, hogy majd eladják, amikor utoljára ott voltam.
– Akkor ültél te Saabban, amikor én Jaguarban – hitetlenkedik tovább Miklós.
– Van egy cigid? – kérdezi Karcsi.
– Nincs. Miért nem hordasz magadnál?
– Le akarok szokni, csak most megkívántam.
– Ugyan, miért akarsz leszokni? – szól közbe Laci. – Az államnak az a jó, ha betegek leszünk és már gyerekkorunkban gyógyszerfüggők. Nem vetted észre, hogy a gyógyszertárak és az orvosok a legnagyobb hatalom a biztosítótársaságokon és a bankokon kívül? Ez pont ellentétes a kínai birodalom filozófiájával, ahol a kínai császár akkor fizetett az orvosának, ha egészséges volt. Az államnak az a jó, ha nem érjük meg a nyugdíjkorhatárt. Nincs már sehol emberi élet, csak itt az erdő közepén. Talán még itt lehetne élni.
Laci öt évvel ezelőtt költözött el a Corvin közből, akkor született meg negyedik gyermeke a második házasságából, és kevésnek bizonyult a tizennyolc négyzetméter. Parasztházat vettek, a faluban állást is talált, eredeti foglalkozása testnevelő tanár. A drogprevenciót Debrecenben tanulta meg. Említi, hogy egy időben még pénzt is lehetett vele keresni. A honvédségnél például egy hét kiskatona-fejtágításért hetvenötezer is összejött. Aztán elbocsátották az iskolából.
– Úgy rúgtak ki az állásomból, hogy utánam nemhogy drogprevenciós szakember, de még tesitanár sem maradt. Pedig ha megnézed az interneten a kormány drogprevenciós stratégiáját, több száz oldal nagyon szívhez szóló duma után az következik, hogy minden iskolába kell egy drogprevenciós fószer. Kell, de miből? Forrást elfelejtenek adni hozzá.
Laci egy ideig munka nélkül tengődött, míg egyik barátja szólt, hogy van egy rehabilitációs intézet, ahová kellene szakember.
– Nem ijedtem meg, hiszen korábban tanítottam egy évet olyan suliban, ahová csak úgy kerülhettek be a kölykök, ha előtte három suliból kitették őket.
Laci 2003 februárjában került az intézetbe, akárcsak Zsófi, a lánya, aki friss érettségizettként volt munka nélkül. Ők lettek az első nevelők. Aztán jött Szilágyi Tamás, az új intézményvezető, aki ma már úgy látja, számára Lulla fejesugrás volt a sötétbe.
– Keresem azt a módszert vagy tudást, amely segíthet a vergődés utolsó pillanataiban. De fogalmam sincs, van-e létjogosultsága egy ilyen helynek – mondja. Hozzáfűzi: valójában nem kételkedik, csupán ritkán kap megerősítést. Bár igyekszik emberi környezetet teremteni a lakók számára, ez néha lehetetlen. Emlékszik egy fiúra, aki, amikor megjött, lement a pincébe, és nem is volt hajlandó feljönni onnan egy hónapig. Tamás számára az okoz nagy fejtörést, hogyan lehet megszelídíteni a gyakran indulatos, agresszív, károsodott idegrendszerű embereket. Itt szabadságot kapnak, amellyel azonban nem tudnak mit kezdeni, hiszen megszokták a függést. Legtöbbjüket az összes magyarországi rehabilitációs intézetből kitiltották már. Lulla befogadja őket.
A kliensek általában olyan állapotban vannak, hogy rengeteg türelem szükséges a közös munkához. A vezető nem szörnyülködik Emma öncsonkításán sem, viszi őt is magával az erdőbe. A cél ugyanis egy élhetőbb emberi lét elsajátítása a munkán keresztül. („Miliőterápia” folyik, amelynek lényege, hogy a páciensek elsajátítsák azokat a készségeket, amelyeknek életkoruk ellenére híján vannak. Amelyeket mi, többiek gyermekkorunkban a családunkban tanultunk meg.) Példát a vezetők adnak, akik gyakorlatilag ott élnek velük. Ma már pszichiáter és művészeti vezető is van az intézetben, akárcsak huszonnégy órás ügyelet. A pesti Diótörés Alapítványon, a drogambulanciákon keresztül lehet bejutni a kliensek közé, illetve előfordult, hogy valakit szociális munkások szedtek fel a pesti aszfaltról. Az intézmény kettős finanszírozású. A szenvedélybetegek ellátására szerződést kötöttek az Országos Egészségbiztosítási Pénztárral, valamint a megyei szociális és gyámhivatallal. De a kettős normatíva is kevés a fennmaradáshoz. Ennek ellenére élhető az élet Lullán, csak a gyógyulás kétséges. Igaz, előfordul, hogy valaki visszatalál az életbe, elhelyezkedik, utána albérletbe költözik. Másoknak azonban az utca vagy az elme-szociálisotthonok („bolondokháza”) valamelyike jut.
Így a vezetők zsonglőrködnek a jogszabályokkal, hogy minél tovább hordhassa a fát az, akinek a tüskés akác az életet jelenti.
origo.hu
Antifa-ügy: az olaszok nem adják ki a támadót Magyarországnak
