Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy az úgynevezett sajtómunkások száma mennyivel növekedett az úgynevezett rendszerváltozás során. Az nyilvánvaló, hogy egy demokratikus társadalomban több tény vár feltárásra, mint a kemény és lágy diktatúrákban, mivel a régi, zord időkben csakis az volt a tény, amit a hatalom annak tudott be, így a feltárására nem volt szükség, sor sem került rá, hacsak nem a vége felé szamizdat formájában. Az a mondás, hogy az igazságot nem lehet véka alá rejteni, így utólag is kissé tévesnek tűnik, az úgynevezett tömegkommunikáció nem volt egyéb, mint egy nagy véka, amit népiesen szakajtónak s talán zsompornak is nevezhetnénk. A mai nagy sajtószabadság korában ilyen szakajtó állítólag nem létezik, vagy legalábbis kilyukadt, így aztán az igazság fénye ránk sugárzik. Logikus, hogy több igazság sugárzásához több sajtómunkás kell, s az sem árt, ha seregestül ragyognak a médiacsillagok.
Biztos, hogy e tekintetben rendkívül lendületes képzés folyik, se szeri, se száma az újságíró-iskoláknak, ahol természetesen az elektronika dominál. Szövegszerkeszteni persze csak szöveget lehet, s a szépen elszaporodott médiamunkások, sőt sztárok szövegei olykor egészen eredetiek nyelvtani, gondolati és stilisztikai szempontból. Ráadásul a legfontosabb és leghatásosabb médiaközeg, a televízió nem igényel mindig szerkesztett szöveget, itt jelenleg is komoly szerepe van az élőbeszédnek. Mindehhez hozzátartozik, hogy a média legalapvetőbb kötelessége a tények feltárásán és a széles körű tájékoztatáson túl a politikai korrektség, amely a liberális tanítások szerint a legigazabb és legtisztább igazság mindenekfelett, még akkor is, ha a tények egy részét elhallgatja vagy hozzájuk tesz valamit, az a lényeg, hogy maga a szándék jó és a korrektség irányába mutat. Mindezek azt bizonyítják, hogy a sajtómunkások és a médiasztárok tömeges előállítása bizony rendkívül bonyolult dolog, s csak részben automatizálható.
Valaha, a kemény és lágy szocializmus idején az újságírók jelentős része, sőt többsége nem a széles nyilvánosságot tájékoztatta az államilag hitelesített tényekről, hanem közlendőjével egy kisebb közösséghez fordult. Az általuk előállított orgánumokat üzemi lapoknak nevezték. Ezeket nem a csúcsértelmiségnek, nem is a bulvárközösségnek szánták, hanem egy belső rétegnek, ehhez igazodott a stílusuk is, amely ritkán emelkedett Le Monde-i magasságokba. Ma viszont sok-sok magyar nyelvű tévéadón sok-sok riporter közli a közlendőket, és osztja az észt a legkülönbözőbb hullámhosszokon. Én például az UPC jóvoltából négy speciális sportadót nézhetek és hallgathatok, ha arra van kedvem.
Mivel a sport tisztább ügynek látszik, mint a politika, gyakran kapcsolok ezekre az adókra, ahol az élőképek mellett hozzáértő, nemegyszer laza és könnyed riporterektől értesülhetek a történésekről s a sportágak intimitásairól. Így ismerkedtem meg a snooker biliárd rejtelmeivel is, szakértők és szpíkerek segítségével. A minap a China Open közvetítése során a szakértő nehezményező hangon megjegyezte, hogy a közönség soraiból itt egyesek még mindig vakuval fényképeznek, ez már másutt rég kiment a divatból. Mire a riporter: toronyházakat fel lehet húzni, de a kultúra kialakításához kicsit több idő kell.
Ez az utóbbi, felettébb bölcs megállapítás Kínára vonatkozott, arra az országra és arra a népre, amely köztudomásúan a világ egyik legrégibb kultúrájával rendelkezik, csak ez, úgy látszik, elkerülte a kulturált és politikailag korrekt magyar médiaharcos figyelmét. Szívesen közöltem volna vele, hogy te még nyereg alatt puhítottad a húst, amikor ezek már a nagy falat építették.
De hogy mit nyertem volna ezzel, én nem tudom…