Kettéhasadt, felemás világ

Tudományos-fantasztikus regényekben állítják: a miénk mellett léteznek úgynevezett párhuzamos világok is. Majdnem ugyanolyanok, mint amilyenben mi élünk, mégis mások. Aki itt, a mi világunkban jó, lehet, a párhuzamos életben rossz ember, s fordítva; itt két lábon járunk, amott tán repülünk, ami nekünk fehér, odaát lehet, fekete.
Az ember, ha az elmúlt tizenhét évet Magyarországon élte, erősen gondolkodóba eshet, nincs-e igazuk ezeknek a fantasztikus szerzőknek, s mi, magyarok vajon nem rekedtünk-e véglegesen két párhuzamos világ határán. Nem abban az értelemben, hogy afféle Kompország volnánk, s mászkálnánk két part között Kelettől Nyugatig meg vissza, ahogy Ady láttatta az országot… Nem mászkálunk mi sehová, de mintha az emberek, akik ugyanabban az országban élnek, nem ugyanazt látnák mégsem. Ez a párhuzamosvilág-elmélet megmagyarázná, miért lát az egyikünk értelmet ott, ahol más zagyvaságot, igazat, ahol a másik hazugságot.
Újabban ilyen többdimenziós világ épült Csoóri Sándor májusban megjelent márciusi levele köré is. Az ember elképed, látva, hogyan kavarognak tökéletesen ellentmondó nyilatkozatok, gondolatok, érvek; mintha téli tornádó zavarná körbe-körbe a szakadó havat valami szent szikla körül. Csoóri Sándornak a Magyar Nemzetben is megjelent írása nagyjából a következőket állítja: a rendszerváltás félresiklott, „a magyar lakosság becsapásával” hatalomhoz jutott kormánnyal s az elmúlt tizenhét évben létrehozott intézményrendszerrel lehetetlen kilábalni ebből a „lábunk fejétől a koponyánk magaslatáig” érő csődből, amibe az ország került. „A rendszerváltás pillanatában azt hittük, hogy a szabadság megigazulása és megváltása jön el. De nem az jött el!” – írja Csoóri, s azt javasolja: jöjjön létre egy autonóm személyiségekből álló testületet, amelynek „úgy kellene majd működnie, mint egy – jelképesen szólva – szellemi és morális felsőháznak, amelyben rangot az erkölcs, az értelem, a rokonszenv, a nemzeti érdekek egységes védelme ad”. Ez a testület „a természetvédők mintájára” a politikai élet védelmezője lehetne, mert „egy nemzet boldogsága inkább függ az emberek jellemétől, mint a kormányzás formájától”.
Ez a nagyon leegyszerűsített verzió is mutatja: Csoóri nem mond mást és többet, mint amit akárhányan érezhetünk ebben az országban. Hiszen aki részt vett bármiféle cselekvő módon is 1987–89-ben a szocialista diktatúra lebontásában, szívszorongva nézi ezt az országot már régóta: nem ilyen világot akartunk akkoriban. S utólag is gyakran eszünkbe juthat: érdemes volt-e egyetlen hajunk szálát is kockáztatni, nem voltunk-vagyunk-e könnyű játékszerei valami általunk nem ismert hamis isteneknek? Kételyeinkre persze innen-onnan sietve érkezik a válasz: de hát mégis demokrácia van, szabad választások, többpárti parlament, sajtószabadság és minden egyéb földi jó… Ma már nem zárnak börtönbe, nem tépik le körmeinket, talpunkat bottal nem ütik hideg cellában, nem akasztanak fel, nem ítélnek némaságra. (Nem?)
Valahogy mégis azt érezzük, „magunkfajták”, hogy semmi nincs rendben. A levelet olvasva nem csupán saját érzéseink igazolását érezzük, nemcsak kételyeink testet öltését látjuk, az írás szembenézésre is késztet bennünket. Hol tévesztettünk utat, mit mulasztottunk el megtenni, egyáltalán: megtettünk-e mindent, ami erőnkből, tudásunkból, hitünkből tellett, s azon felül is, hogy olyan világot építsünk, ahol nemcsak jó, de érdemes is élni mind a tízmillió magyarnak itt, az országon belül s a többinek is a határainkon kívül?
Csoóri levele, habár nem is oda célzott, úgy látszik, abban a másik világban, a határainkon belül létező másik Magyarországon valami nagyon érzékeny pontot sebzett meg. Erre utalnak azok a felhorgadó indulatok, amelyek a baloldali vagy inkább nevezzük így: másik oldali médiumokból géppuskáznak felénk. Az persze várható volt, hogy mint Pavlov kutyája, ha csengőt hall, az ügyeletes rangos senkik és tökmagjankó megmondóemberek nyálukat csorgatva csaholnak majd egyet-kettőt. De az az alig lankadó falkatámadás, ami bekövetkezett, mégis váratlan volt.
Napi- és hetilapokban, folyóiratokban, televízióikban és rádióikban siettek egyöntetűen leszögezni: ezzel a Csoóri-féle mozgalommal nem kell törődni, jelentéktelen az egész, arról nem beszélve, hogy ostobaság és sületlenség, egy vesztes és meghasonlott (megbolondult) költő hagymázas rossz álma csupán. De azonkívül semmi egyéb, mint az aljas, radikális és megromlott Orbán Viktor politikájának a visszhangja, az utcai politizálás igazolása és dicsőítése. Ugyanakkor persze az is lehet – mondják ugyanők –, hogy Csoóri mint a Fidesz-színpad elszabadult és begőzölt kelléke, „díszleteleme” Orbán tudta és akarata nélkül írta ezt az egészet, s ez nem is jött jól az ellenzéki párt elnökének épp a kongresszus előtt. Csak mellesleg: micsoda árulkodó gondolat azt gondolni, hogy Csoórinak vagy bárkinek előzetesen egyeztetni kell Orbánnal, ha valamit szeretne megírni… Emlékszünk még az egyéves őszödi beszédre? „Fölkészíteni a legbefolyásosabb lapok vezetőit és vezető publicistáit, hogy mire számíthatnak” – árulta el Gyurcsány akkor önmagát és az általa kézi vezérelt, most csaholó szerkesztőségeket is.
A friderikuszi gyülekezeti televízióban Gerő András történész egyenesen pszichológiai esetnek nevezte Csoórit, aki szerinte elveszített minden mértéket ebben az írásában, s ráadásul nincs is oka erkölcsi mérceként odakínálnia magát, mert „antiszemita olvasatú” cikket írt a kilencvenes évek elején. A Népszava szinte folytatásos krimit vizionált az írás köré, de nem adta alább a Népszabadság sem. Csoóri féloldalas cikkét egy Debreczeni József nevezetű egykori történelemtanár két és fél oldalon gondolta megfirkálni. Záporoznak az ütések nemcsak a levél szerzőjére, de az egyetértésüket aláírásukkal hitelesítőkre is, akik között politikusok, művészek, tudósok, egyházi emberek nevét olvashatjuk. Püspökök? Pfuj, már megint itt a klerikális reakció, na, most aztán várhatja az egyház, hogy szóba áll velük a kormány – élvezkedik a Népszava. Debreczeni még tovább megy, mára az egész jobboldal megbolondult szerinte: „a frusztráltság mára sokaknál mentális zavarrá fajult (...), a baloldal 2006-os újabb győzelme a jobboldali értelmiség és politikusgárda zöme számára feldolgozhatatlan traumává lett. Legalábbis ép ésszel és ép lélekkel feldolgozhatatlanná” – írja.
Ez az egész másik oldali forgószél a nyolcvanas évekbe repít minket vissza, amikor még hajdújánosok lopóztak orv- és jellemgyilkosként a Csoóri-félék háta mögé. A hajdújánosok persze önként és kéjjel dolgoztak, nem csak (párt-) parancsra, ám ha ezért járt egy kis plusz, az maga volt a szocialista paradicsom. Ha jól körülnézünk, nagyjából ugyanazonfélék fenik késüket ma is, mint akkor, erre az oldalra, kiegészülve némi frissen vett szabadcsapatokkal. Ugyanazok mondják, hogy bunkók, bolondok, de egyébként jelentéktelenek vagyunk Csoóristul, Orbánostul. S lehet, valóban betegek vagyunk: betegségünket csak egy igazán szabad és demokratikus Magyarországgal gyógyíthatnánk.
Reményünk nekünk éppen a Csoóri-félékben lehet. Amíg ők vannak, írnak és aláírnak, talán nincs elveszve minden. Amúgy meg ezekből a nyelvelő „hígfejűekből” évtizedek múlva csak elfeledett mágnescsík marad egy rohadó merevlemezen, Csoóri Sándor nevét pedig megőrzi a nemzeti emlékezet. Amíg magyar szó marad ezen a világon.