Bibliai motívum: a prófétának látomásában meg kell ennie Isten igéjét, amely a gyomrában keserű lesz ugyan, de a szájában édes marad, mint a méz. Csoóri Sándor esszéiben ott az egyetemes emberi és közösségi értékek kiveszésének keserűsége, mégis jó olvasni ezeket az írásokat. Az utóbbi három-négy évben született alkotások már csak azért is élvezetesek, mert a korábbiakhoz hasonlóan remek (sokszor szürrealisztikus) képekkel telítettek. Csoóri magától értetődően használja bennük azokat a képeket is, amelyeket talán még zámolyi gyermekkorában lelt föl: „irodalmunk időről időre az eszméletvesztés állapotába zuhan… rozmaringot, zsályát szagoltatnak vele, s várják, hogy magához térjen”. Az olvasmányélmény elsődleges titka mégis a tartalom. Egy kivételes érzékenységű – immár 77 éves – kortanú, lényeglátó diagnoszta mutatja meg az utóbbi évtizedek életünkre alapvetően kiható vonásait. Egy utókorbeli kutató is nélkülözhetetlen támpontokat kaphat itt, ha jól akarja érteni az olyan (Csoóri egyik kulcsszavával élve) „lidérces” hangulatú eseményeket, mint amilyenek a 2004. decemberi, a kisebbségi magyarokat a nemzetből kirekesztő népszavazás, a gazdák parlamentig el nem jutó 2005 eleji traktoros tüntetése, a 2006. augusztusi tűzijáték katasztrófája vagy éppen az őszi budapesti forrongások voltak.
Számos itt egybegyűjtött írás úgy is felfogható, mint kibontása annak a röpiratnak, amelyet a kötet végére illesztett a szerkesztő Monostori Imre. Az első közlése után sok sajtótámadást kapott, csaknem másfél száz rangos értelmiségi által aláírt Márciusi levélről van szó. Csoóri a rendszerváltozás, ezen belül az érdemi igazságtétel elmaradásának, a közvagyon sorsának problémáját taglalja. S azt, hogy „a lét legsajogtatóbb és legelemibb kérdéseit” miért „tilos átengedni a politikusoknak”.
Aki Csoóri értekező prózájába merül, talán immúnis lesz a gúnyosan „váteszezőkre”. A költő esszéiben Ady, Széchenyi, Petőfi, Németh László és Illyés örököse. Tematikája úgy nemzeti, hogy a nemzet mint közösség fontos kérdései izgatják – nem öncélúan a magyar karakterológia. A szerző jelzi, hogy a magyarság és a kultúra sorsa egybefonódik. Melyik kultúráé? Az esszéíró szerint most már a magaskultúra is éppen úgy megvédésre szorul, mint a paraszti hagyománykincs. Hiszen „az elidegenített ember nincs már jelen a világban, helyét a virtuálisan telített ember foglalja el”. Nem ősadottságunkkal, a költészettel van gond: a belső világunk sorvad! A technikai kiteljesedéssel, a gazdasági prosperitás öncélúvá válásával nemcsak a kultúra levegője fogy el, spirituális létezésünk, személyességünk is eltűnik. Cserébe persze „szabadon farsangolhatunk a semmiben, a züllésben, a káprázatokban”.
(Csoóri Sándor: Tizenhét kő a parton. Esszék. Nap Kiadó, Budapest, 2007. Ára: 2900 forint)
origo.hu
Orbán Viktor megmutatta büszkeségeit
