Mindketten az idén lettünk volna hatvanévesek – kezdi az emlékezést Bentze Ibolya festő-, grafikusművész, aki csak azért vette föl Amerikában az Ibby nevet, hogy az Ibiből ne formáljanak ájbiemet. – Én májusban születtem, Tibor júliusban, de ő tavaly meghalt, éppen itt, az egyetem egyik klinikáján. Ezt a kiállítást érzem a legméltóbb formának az emlékezéshez. Olyan művekkel készülök, amelyek a közös életünkre reagálnak, az utolsó ölelést idézik, a szemet, a pillantásokat. Kiállítok jó néhányat azok közül a művek közül, amelyeket néhány évvel ezelőtt a debreceni múzeumnak ajándékoztam, például az anamorfikus – torzított arányú – portrékat, amelyek régebben készültek Amerikában.
– Amikor adományozta őket, alig néhány éve éltek Debrecenben. Miért hát a felajánlás?
– Bukarestben öt évig dolgoztunk múzeumban, tudom, mit jelentenek az adományok. Utódaink nincsenek, jó érzés, hogy a művek méltó helyre kerülnek.
– Debrecenről, Amerikáról és Bukarestről is szó esett gyors egymásutánban. Tulajdonképpen hol, mikor indult kettejük története?
– Nagyváradon, ahol Tibor és én ugyanabban a művészeti középiskolában tanultunk. Érettségi előtt verekedtünk, érettségi után jött a szerelem. Tibor szatmári volt, de apukája nagy kerülővel Bukarestből került Váradra főközjegyzőként, hogy rendet teremtsen a városi adminisztrációban. Váradon 1961-ben hozták létre a zenei-művészeti gimnáziumot. Igen magas volt a színvonal, a diákok negyedét kirostálták az évek folyamán, de még így is nehezen lehetett innen bejutni a bukaresti képzőművészeti akadémiára. Tibor katonáskodott is közben, mindkettőnket többedik jelentkezésre vettek föl. Amikor én is bekerültem, összeházasodtunk. A lánykollégiumban kaptunk egy kis szobát, a hetven lány mellett három házaspár lakott az épületben. Azt mondják, azért volt olyan sok kis kétszemélyes szoba, mert egy valamikori nyilvánosházban rendezték be a kollégiumot közvetlenül a bukaresti főpályaudvar mellett.
– Mikor végeztek?
– Hetvennégyben. Az első években, a diploma után rengeteget dolgoztunk, a férjemet nyolc alkotótáborba hívták meg, Románia-szerte nyolc monumentális szobra áll ma is. Több művésztelepre hívtak meg engem is, és amikor tagjai lettünk a képzőművészek országos szövetségének, rendszeresen vásároltak tőlünk. Ez egészen 1977-ig tartott, a nagy bukaresti földrengésig. Ceausescu akkor már régen regnált, de sokfelé taktikázott, sokfelől támogatták, még nem voltak annyira érezhetők a gazdasági gondok az országban. Azután azonban kezdte visszafizetni a kölcsönöket, s kikkel kezdődött volna a megszorítás, ha nem a művészekkel. Ekkor, 1977-ben kezdett látványosan romlani a helyzet, három év múlva pedig meredeken zuhant az életszínvonal. Megváltozott a politikai légkör is, elkezdték verni a mellüket a nacionalisták. Ezt különösen megéreztük mi, magyarok. Hívták a férjemet magyarországi alkotótáborba, meg is kapta az útlevelet, de csak a tábor bezárása után. Nemcsak azt nem szerették, ha Magyarországra jövünk, Németországba is mást küldtek Tibor helyett.
– Ha nem jöhettek egy-egy hétre, sokan végleg eljöttek az országból. Akkoriban nagyon sok erdélyi, romániai magyar művész települt át.
– Az én generációmból mindenki megszökött, aki csak tehette, néhány éven belül nekünk is segítettek, hogy megszökjünk. Szerencsénk volt: megismertük az olasz kultúrattasét. De Olaszországban sem akartunk maradni, ezért segítséget kértünk az emigrációs hivataltól, hogy letelepedési engedélyt kapjunk az Egyesült Államokban. Egy évig tartott a várakozás a hatalmas ládáinkkal, amelyekben a műveinket akartuk magunkkal vinni. Végül vittük is.
– Hogyan élték meg azt az egy évet Olaszországban?
– A művészetünk szempontjából nagyon fontos volt, amit ott láttunk. Én beleszerettem az olasz festészetbe, amely szín, szín és újra csak szín. Elvarázsolt a templomok kupolája, elsősorban a Pantheon, éveken keresztül ez foglalkoztatott. Tibornak is számos színes plasztikája van, készített ilyeneket már Bukarestben is. Egy időben megihlette a mediterráneum világa is, a kívülről látott kupola jelenik meg például az Örökmécses című plasztikájában, amelyet a kiállításon is szeretnék szerepeltetni. Kiállítok mellette egy fotót is, amelyen a fekete gránitszobor a beléhelyezett, meggyújtott mécsessel együtt látható. Otthon ünnepnapokon rendszeresen meggyújtottuk a szobor belsejébe helyezett mécsest, és így imádkoztunk. Különböző vallásúak vagyunk, ez volt nekünk a közös áhítat.
– Miből tudtak megélni akkoriban?
– Anyagi támogatást nem kaptunk senkitől. Az volt a szerencse, hogy Tibor az akadémia elvégzése előtt kitanulta a sírkőfaragást, így Rómában elszegődhetett a sírkövesekhez. Én a Via Marguttán találtam egy kereskedőt, aki gyűjtő is, galériás is volt egyben, akinél szőnyegeket restaurálhattam. Nagyon gazdag gyűjteménye volt kopt vagy éppen XV. századi darabokkal. Hálás vagyok neki, mert amikor New Yorkba érkeztünk, az ő ajánlólevelével már a harmadik nap dolgozhattam. A hatalmas ládákkal 1982 telén utaztunk Amerikába, s amikor megérkeztünk, a levéllel azonnal megkerestem Mister Blaut, akinek nagyon nagy neve volt a szakmában. Ahogy latolgattuk az esélyeimet, egyszer csak megszólalt idegenszerű akcentussal, de tisztán, érthetően: „Én is tudok magyarul egy kicsit, mert magyar–csehszlovák vagyok.” Munkát adott, de fizetni nem nagyon akart. Amikor fizetésemelést kértem, inkább Tibort is beajánlotta valahová, mégpedig egy szintén neves céghez, amely közvetlen kapcsolatban állt a Christie’s aukciósházzal. Részben régi műtárgyakkal kereskedett, részben restaurálással, műtárgyfotózással foglalkozott, s ha elkelt valami az aukción, itt mindjárt rendbe is tették. Tibor a papírrestaurálásnál kapott munkát, s úgy összebarátkozott a főnökével, hogy az nekem is szerzett újabb szőnyegrestaurálási feladatokat.
– Romániában elismert művészek voltak, New Yorkban azonban, akárcsak korábban Olaszországban, teljesen ismeretlenek. Hogyan indult újra művészi pályájuk?
– Queensben béreltünk lakást, mégpedig a jó negyedben, a műtermet pedig úgy oldottuk meg, hogy Tibor az 57. utcában bérelt helyiséget, az Art Students League központjában. Reggelente pénzt kerestünk, szabad időnkben viszont művészetet csináltunk. A szabad napjainkon galériákat látogattunk. A 2. sugárúton bejutottunk olyan galériába, ahol nemcsak kiállíthattunk, de eladni is tudtunk, én grafikákat, Tibor pedig szobrokat. Néhány év múlva lett menedzserünk, aki például a Kennedy Centerben rendezett aukciós kiállítást, ami nekünk is igen szépen hozott a konyhára.
– Említette, hogy anamorfikus portréi New Yorkban születtek. Honnan jött a gondolat, hogy ezt a nagy műgondot kívánó, kevesek által művelt műfajt válassza?
– Onnan, hogy az anamorfikus alkotásnál a mű felületén lévő, kuszának tűnő formákból csak a középre helyezett tükröző felületű hengeren áll össze a kép, amelynek segítségével elmondhatok valamit a világról, de ez a mondandó nem mindenki számára nyilvánvaló, csak annak, aki maga is időt, energiát szán az értelmezésre. Egyrészt igen élvezetes ez a félig rejtőzködő, félig megmutatkozó beszédmód, másrészt van valami igazság abban a mondásban, hogy ha én megtanultam írni, más tanuljon meg olvasni. A New York-i képeken általában kettőnk arcképe jelenik meg, mindegyiken elsőként Tibor jellegzetes vörös barettje tűnik föl, de a legutolsón már csak én látszom egyedül.
– Ezzel elérkezett életük drámai fordulatához, amely éppen akkor következett be, amikor kezdtek jól menni a dolgok. Mondhatjuk, hogy szinte csodába illő történet az erdélyi származású, Bukarestben pályát kezdett magyar művészek amerikai karrierje?
– Valahogy így. Telket vettünk a hegyekben, elkezdtünk építkezni, művésztelepet akartunk szervezni. Szinte minden készen állt már, amikor 1990-ben bekövetkezett a legrosszabb: Tibor súlyosan megbetegedett. Agydaganatot állapítottak meg, meg kellett operálni. A művész barátok segítségével sikerült megtalálni a lehető legjobb sebészt, így a műtét sikerült, sőt otthon lehetett hagyni egyedül. Akkor mentem be Tibor volt főnökéhez, Lowy úrhoz, hogy megtanulom a papírrestaurálást, mert meg kellett élni valahogy. Ami pedig a művészetet illeti, egy texasi barátnőmnek köszönhetek sokat, aki a nagy Greenwich Village-i művészkolónián kapott műtermes lakást. A kolónia galériájában megrendeztük életem legnagyobb kiállítását hármunk műveiből, amelyre eljött a kolónia minden művésze. Akkoriban a férjem már jobban volt, otthon dolgozgatott, sőt eljött ide-oda, de 1995-ben kapott egy agysérülést. Talán nem is lett volna nagyobb baj, ha a főnököm különböző okok miatt nem változtatta volna a biztosításomat a korábbinál rosszabbra. Ennek következményeként Tibort az újabb műtét miatt túl korán kitették a kórházból. Ezután nem hagyhattam egyedül, bekerült egy otthonba, én pedig dolgozni jártam. A következő év tavaszáig tartott ez az élet, amikor is egy újabb művész barátom segített: beajánlott a hortobágyi nemzetközi művésztelepre. Eljöttem Magyarországra, megismerkedtem Égerházi Imre festőművésszel és másokkal, majd két hét múlva visszautaztam New Yorkba, összecsomagoltunk, s májusban már meg is érkeztünk Debrecenbe. Amikor jöttünk, alá kellett írni egy nyilatkozatot, hogy a magyar államtól nem kérünk semmilyen segélyt. Nem is kértünk. Hoztuk Tibor nyugdíját, hoztuk az igazolást, hogy az őseink mind Bihar megyeiek voltak. Így kaptuk meg a letelepedési engedélyt, s így kaptam egy külföldieknek szóló személyi igazolványt. Ilyen különös az élet. A férjem édesapja Debrecentől nem messze, Nagykárolyban született, az én dédszüleim Zsákán éltek, nagymamám onnan utazott Nagyváradra, ahol azután megismerkedett nagyapámmal, aki korábban Debrecenben tanulta a cipészmesterséget.
– Ahol azután tíz éven át élt ön és a férje. Milyen volt a hazatalálás a hosszú út után?
– Talán az őseim miatt, de nekem a Hortobágy lett a mindenem. Az ember itt érzi a föld szagát. Égerházi Imre minden évben meghívott a művésztelepre, nagyon szerettem oda járni, lassanként igazi hortobágyi lett belőlem. Órákig elbeszélgetek az emberekkel, s vannak olyan műveim, amelyeket a hely inspirált. Amerikából megkaptam a magánnyugdíjamat, hamarosan vettem egy házat Hortobágyon az iskola mellett. Így tudtam Tibort három éven át kivinni a levegőre. Kitettem a szobrát, ő azt nézte, s ettől boldog volt, mert dolgozni akkor már egyáltalán nem tudott.
– Hogyan folytatódik az élet Tibor halála után?
– Egyedül maradtam. Most ez az emlékkiállítás a legfontosabb, de a kiállítás megnyitásakor, május 13-án lezárul közös életünk. Elfoglaltságot kell találnom, s talán az adja a legfontosabb feladatot, hogy egykori egyetemi társaimat, kollégáimat, akik az egész világon szétszóródtak, szép sorban megkeressem, megszervezzük a közös bemutatkozások lehetőségét. Velük és néhány Debrecenben élő alkotóval meg is alapítottunk már egy nemzetközi művésztársaságot, sőt Komáromban egy kiállítással a főpróbát is megtartottuk ahhoz a nagyobb szabású bemutatkozáshoz, amely júniusban lesz a győri Xántus János Múzeumban, s amely elé egykori bukaresti, ma Kölnben élő művészettörténész barátunk írt bevezetőt.
– Mikor mutatkoznak be Nagyváradon?
– Amikor 1996-ban Debrecenbe jöttem, hogy a letelepedési engedélyt megkapjam, hat hónapig kellett várnom. De amerikai állampolgárként csak három hónapig tartózkodhattam huzamosan az országban. A legkézenfekvőbb volt, hogy átugorjak Váradra, annál is inkább, mivel akkor még ott éltek a szüleim. Azóta áthoztam őket Debrecenbe, s megfogadtam, hogy soha nem megyek többet vissza. Úgy éreztem akkor, romhalmazon járok, minden szörnyű állapotban volt. Tartom a fogadalmat ma is. A Székelyföldre elmegyek, sőt elmegyek bárhová a világon, de azt a váradi fájdalmat nem tudnám újra elviselni.
origo.hu
Orbán Viktor megmutatta büszkeségeit
