Zsibbasztás

K U L T Ú R S O K K

A lengyel gyermekjogi ombudsman lebuzizta a Teletubbies című, bölcsődéseknek szóló televíziós sorozat egyik szereplőjét. Ewa Sowinskánál az verte ki a biztosítékot, hogy a négy szőrbábu egyike, az addig fiúnak hitt Tinky-Winky túl sokat nyitogatja női retiküljét a műsorban, viselkedése, mozdulatai pedig nem nevezhetők éppenséggel férfiasnak. A biztos asszony a Wprost lengyel hetilapnak nyilatkozva ezért kilátásba helyezte: pszichológiai szakvéleményt kér majd a brit gyerekműsorról, vajon nem propagálják-e a tubbik a homoszexualitást a sorozat célközönsége, a két-három évesek között.
Bár Sowinska asszony azóta visszakozott a vizsgálattól, a hír akkora zajt csapott a brit médiában, mintha szakasznyi angol katonát rabolt volna el Irakban az Al-Kaida. Nem véletlen: a BBC megrendelésére készülő Teletubbies az utóbbi évtized egyik legjövedelmezőbb televíziós vállalkozása. A sorozat 120 országban látható (amit Latin-Amerikában Los Teletubbiesnak mondanak, az Finnországban Teletapit, Írországban Teletubbanna, a mindenre saját szót feltaláló izlandiaknak pedig Stubbarnir), és az idén tavasszal ünnepelte tizedik „születésnapját”; ennyi idő alatt 120 millió angol fontot hozott a műsorkészítők és a BBC konyhájára.
Bizonyos mértékig tehát szent, mert fejőstehén. Hogy nagyszerű üzleti vállalkozás, azt persze meg lehetne bocsátani. Azt annál kevésbé, hogy a műsor pocsék. Mert homokosokat sem kell vizionálni a képernyőre ahhoz, hogy belássuk: az áruházi Miki egérhez hasonló jelmezben guruló-döcögó Tinky-Winky, Dipsy, Laa-Laa és Po gügyögése egyszerűen sértő egy háromesztendős gyermek intellektusára nézve. Sértő, mert a két-három éves kor az anyanyelv elsajátításának és a társas léttel való ismerkedésnek a varázslatos ideje: a tanulás szempontjából olyan fogékonyságot és olyan teljesítményt jelent, amilyenre később talán már nem is vagyunk képesek.
„Stupid, stupid, stupid” – csattant fel Roy Strong, a rangos londoni Victoria and Albert Museum egykori igazgatója 2000-ben, kommentálva a hírt, miszerint a brit fővárosban felépített Millennium-kupolában az angol dizájn remekeit bemutató kiállításon helyet kapna a Teletubbies négy majomarcú szőrbabája is. Ez a fajta stupiditás tehát inkább a felnőttek sajátja, mint gyerekeinké: a felnőttek tompaság iránti igényét és a felelősségtől való menekülés szándékát tükrözik. Nem lehet csodálkozni azon, hogy a felnőtt-társadalom szinte kultikus csodálattal fogadja a szalonképessé váló ostobaságot.
A zsibbasztást.
Nem vitatom, hogy a gyermekeket óvni kell a világ ártó és rájuk nézvést veszedelmes részétől. Ám aligha célravezető, ha a meglévő helyett mesterséges, a valóságosnál butább és unalmasabb univerzumot építünk számukra; kétségtelen, sok felnőtt jobban érezné magát ilyen Barbie-világegyetemben („Teletubby országban minden fényes, vidám és energetikus” – magyarázzák a műsor internetes honlapján a szülőknek a gyerekprogram alkotói). Kétséges azonban, hogy a köröttünk lévő, sokkal izgalmasabb valóság megismerésének ez lenne a leghatékonyabb módja.
A műsor készítői persze ehhez filozófiát is gyártanak, miszerint a Teletubbies tele lenne készségfejlesztő és a tanulást segítő mozzanatokkal. Az élénk fantáziájúak mindebbe világméretű összeesküvést is beleláthatnak, hiszen a műsor vállaltan igyekszik elültetni a kicsinyek fejében bizonyos társadalmi mintákat, helyesnek vélt magatartásformákat. Hangsúlyos például a törekvés, hogy a technológiát hasznos, üdvös és jó dologként mutassák be a kicsinyeknek, megelőzendő, hogy az iskolákban sok pici potenciális Unabomber kezdje meg pályafutását. (Jól hangzik, de kérdéses, hogy a gombok, karok, kijelzők hangsúlyos szerepeltetése egyben lelkesebb mp3-lejátszó- vagy digitálisfényképezőgép-vásárlóvá is neveli-e csemetéinket.) Kutya bevallottan azért nem szerepel a műsorban, mert a házi kedvenc „nem érezné nagyon »otthon« magát” ebben a technovilágban.
Erőteljes szerepet kap a sorozatban az individualizmus is. Ahogy a műsor készítői a Teletubbiest az Egyesült Államokban sugárzó PBS honlapján fogalmaznak: „Habár a teletubbik osztoznak a mókában, markánsan különböző egyéni identitással rendelkeznek. A kisgyerekek látják, hogy elfogadható, ha mások, és ha a tömegétől eltérő az érdeklődésük.”
Kérdéses persze, hogy mondjuk egy keleti kultúrában, ahol a közösség érdekei hangsúlyosabb szerepet kapnak, mint a nyugati társadalmakban, mennyire repesnek a boldogságtól ezt olvasván. A BBC válasza tehát a lengyelországi felvetésre, mely szerint „egyszerűen nem igaz az a sejtetés, hogy a sorozatnak politikai céljai lennének”, egyszerűen nem igaz – már amennyiben a politikát megfelelően tágan értelmezzük.
Ugyanakkor nem gondolom, hogy mindez hatékony módja lenne a gyerekek „átprogramozásának”. A siker kulcsa máshol keresendő. Sokkal inkább ott, hogy egy olyan világban, ahol a legtöbb családban apu és anyu is kénytelen teljes munkaidős állást vállalni, valamint egyre több a gyermekét egyedül nevelő nő, valóságos megváltást jelentenek az esti és reggeli gyerekműsorok a tévében. Az időhiányra és a szülői túlhajszoltságra épül tehát nemcsak a Teletubbies, hanem ma már egy egész szórakoztatóipari ág, amely a családokat vette célba: a fáradt szülőknek munka után, este nem kell lefoglalniuk mozgásba lendülő csemetéiket, és tovább alhatnak hétvégén, amíg tart a tévémóka.
Látszólag tehát mindenki jól jár, és ezzel az üzlettel a Teletubbies készítői nagyon is tisztában vannak. Büszkén idézik honlapjukon az egyik hálás szülő levelét: „Öt hónapos terhes voltam második gyermekemmel, amikor a Teletubbies először ment [a tévében]. Az első gyermekem, aki majdnem kétéves volt, imádta, ami igazi áldás volt, mivel a képernyőhöz ragadva ült, és így én fél órára elengedhettem magam.”
Vagyis Sowinska asszony mellélőtt bírálatával. Méghozzá azért, mert a probléma egy csöppségnyit nagyobb, mint azt sejtette volt: a műsor – melegekkel vagy nélkülük – éppen hogy nem a gyermek érdeklődésének felkeltésére, hanem szedálására hivatott.
Össznépi altató, amelynek káros mellékhatásairól nem kérdezheti meg orvosát, gyógyszerészét.