Akadnak szubkultúrák a mai magyar társadalomban, amelyektől sokan idegenkedünk, biztosak vagyunk abban, hogy nem akarunk résztvevőivé válni, bár nyilvánvaló az is, hogy keveset tudunk róluk, nem ismerjük eléggé, és nem is értjük őket. Egyfajta életösztön azt diktálja, hogy másodkézből azonban érdemes róluk megtudni a legfontosabbakat. Ezért is volt (lehetett volna) jó döntés, hogy a Hír TV vasárnap este a Vetítő című műsorban bemutatta Papp Gábor Zsigmond Partik népe című dokumentumfilmjét, amely a Szülőfalum, Budapest című háromrészes sorozat egyik darabja.
Magyarországon a kilencvenes évek óta világraszóló technopartik zajlanak utcákon, tereken, fürdőkben, erdőszéleken, vízpartokon, múzeumokban, olykor több tízezres közönséggel. Nincsenek ezekhez hasonló monstre rendezvények se Keleten, se Nyugaton. Mi ez az egész? Mit és hogyan keresnek és találnak meg a sokak számára hallgathatatlan többórás dübörgésben a résztvevők? – kérdezi a szerkesztő-riporter, de azért túl mélyre ásni nem sikerül. A film végére nem ott tartunk, hogy továbbgondolva a látottakat, hallottakat, a jelenséget némi megnyugvással el tudjuk tenni a megfelelő fiókba, hanem ott, hogy semmivel sem lettünk okosabbak. Elhangzik, hogy ezt a zenét érteni kell és filozófiája van, mégpedig az, hogy ilyenkor egyfajta törzsi ereszd el a hajam zajlik, amely során az ember feloldódik a mindenségben, egyesül vele, és nagy szeretetet érez a jelenlévők iránt, teljesen felszabadul, de legalábbis fejben nem tartózkodik ott, ahol a problémái és a feladatai sorakoznak. Ellenvéleményt csupán egy kicsit tétova rockszakíró nyilvánít: szerinte ez nagyon fiataloknak való szórakoztató zene, nincs benne szellemi többlet, és meg vannak számlálva a napjai.
Egy árva zenetörténész nem nyilatkozik arról, mennyiben hasonlít ez a „zene” például az ókori vagy későbbi orgiasztikus ünnepek zenéire, ritmusvilágára, előadásmódjára, társadalmi kereteire, miért lehet megnyugtató a mai ember számára a szabályos, kiszámított dübörgés a kivédhetetlen napi zajokkal szemben, mi a különbség dübörgés és dübörgés között. Egyetlen kultúrantropológus nem sok, de annyi se hasonlítja össze a mai partikultúrát a több ezer éves törzsi praxissal, amely a természeti népeknél ma is tetten érhető.
Marad hát az alkotók által meg sem karcolt meggyőződés, hogy az ezredforduló végképp feltalálta az öngyilkos zenét, amelynek ritmusa ellentétes a szív lüktetésével és a kozmosz, a természet különféle ritmusaival. Az egyesülés érzését javarészt az okozza, hogy a partizó natúr vagy szintetikus tudatmódosító szerekkel hozzámérgezi magát az őrlő tucc-tucc-düc-düc-höz, s átéli az entrópia, az élettelenség „békéjét”, amelyben kétségtelenül nincs harc. Ez az állapot tökéletes ellenképe a kozmosszal való egyesülésnek, amelyben nem eltűnnek, egységes masszává olvadnak, hanem teljes pompájukban, teljes intenzitásukban bomlanak ki a különféle minőségek, árnyalatok. A továbbgondolás például itt kezdődhetne: mennyiben élhető az a társadalom, ahol a kvázi élettelenség, az entrópiába olvadás számít tízezrek örömforrásának, kikapcsolódásának?
(Szülőfalum, Budapest – Partik népe, Hír TV, Vetítő, július 8., 21.30)
origo.hu
Földrengés volt Magyarországon
