Elmebaj

Száraz Miklós György
2007. 07. 27. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Egyedül maradtam. A családom szertespriccelt. Elhagytak. Egyikük Andalúziában, Granadában hűsöl, a másik a Garda-tó fölötti sziklákon csüng, a harmadik meg a Dunán evez. Egy, csak egy legény, én maradtam itthon. Nem is olyan vészes. Tartom a frontot. Amíg a többiek hűsölnek, csüngnek, vízen lapátolnak, addig én húzom az igát. Kár, hogy nem vagyok mártír alkat. Most élvezhetném. Élvezem is. Lehet, hogy mártír alkat vagyok? Nem, nem! Magam is jobb szeretem a hűsölést, lógást, délelőtt egy kis pancsikálás, délután hideg, fehér fröccs, estére vörösbor. Sok vörösbor. – Ne siránkozz! Magad másztál bele, ezt a munkát nem kellett volna vállalni, pénzéhes vagy, mint az üveges tót, nem tudsz nemet mondani, elködlik a szemed, ha valahol pénzt szagolsz! – Lóshit! Nem hallgatlak tovább! Munkára! Redőny le, függöny be, egy ideje már hajnali három és öt között sem szellőztetek, mert csak forró levegő dől be az ablakon. Elmebaj. Az aszfalt úgy ontja magából éjjel a meleget, hogy levest lehetne melegíteni rajta. Jó ez így egyedül. Ráeszméltem, hogy milyen tékozló voltam eddig. Most rengeteg időt spórolok. Itt van mindjárt az evés. Eddigi életem a zabálás körül forgott. Ennek vége. Előbb, hogy kárba ne vesszen, megettem minden maradékot. Aztán kizabáltam a hűtőt, felfaltam a spejzból a konzerveket, legyűrtem ötven Mozart-kugligolyót, amit a varródobozban találtam. Amikor a rozskenyér penészedni kezdett, kivettem a nejlonból, megtörölgettem, jó mélyen bevagdaltam nagy késsel, fakanállal kitámasztottam a tartó fedelét: azóta szépen szikkad, ha éhes vagyok, csak letörök, elrágcsálok egy szeletet. Reggel hatkor kelek, este kilencig dolgozom. Nem vészes, van egy csomó jó oldala a magánynak. Nem kell beágyazni. Ezzel mindennap időt nyerek. Amúgy sem szoktam, de most, hogy egyedül vagyok, nem ágyazhatna be más, csak én. Én meg nem ágyazok be. Ezzel duplán is időt nyerek, mert ha nem ágyazok be, akkor nem kell kiágyazni sem. Nem is mosogatok. Minek? Ha az ember nem eszik zsírosat, ha az ember nem főz állandóan, mint az állat, hanem müzlit, száraz kenyeret meg szárított trombitagombát rágicsál, akkor elég a csészét hideg vízzel elöblíteni, és kész. Jó ez így, ez a remetelét. Elzárva a világtól. Eltűntek a parkoló autók, üres az utca, narancssárga hőhullámok ostromolják a falat, de az öreg bérház még tartja magát, tart valami kis hűvöset. Ha állandóan befüggönyözve tartom az ablakokat, legfeljebb huszonnyolc fokig araszol a hőmérséklet. – Így lehet dolgozni! Odakünn kánikula tombol, a szeretteid mind jó helyen, élvezik az életet, te meg itthon keresel rájuk, szarod a pénzt, hogy ők mindannyian jobbnál jobb helyeken élvezhessék az életet, szopogassák a nektárt Fortuna tülkéből. – Azért ez mégis disznóság! Mindegy! Így kellett lennie. Egyszer fenn, másszor lenn. Most veled fordult alá a kerék. Nem lehet örökké a fezi szukban koslatni, vedelni a mentateát, Andalúziában grasszálni, flamencót hallgatni, vörösborokat nyakalni. – Mért nem? – Mer’ nem, és kész! Dolgozz! – Dolgozom is. Rég nem ment ilyen jól a munka. Hiába, a magány sokat ér! Csak nem szeretem, amit írok. Vagyis hogy szeretem, ha már csinálom, csak nem ezt kéne csinálnom. – Mit akarsz? Fizessen is meg élvezd is? – Igen. – Mi vagy te, céda? Egy cemende? – Te hülye vagy! Ez rossz hasonlat. Az örömlányok nem örülnek, csak úgy tesznek, mintha örülnének, hogy a vendég örüljön. Nem azért örömlányok, mert örülnek, hanem mert örömet szereznek. – Hábelebábele! Ne papolj! – Jól van, nem papolok! De akkor menj, szellem! Húzz a francba!… Jó ez így, egyedül. Semmi nem zavar az elmélyülésben. Elmélyülök önmagamban. Néha megszédülök, olyan mélységek tátongnak bennem. – Ez az! Így kell ezt nézni! – Amíg mindenki elcseszi az életét, nyaralgat, a valagát áztatja langyos tavakban, horgászik, vadászik meg keresztrejtvényt fejt, bikaviadalra megy, bort és zamatos körtepálinkát vedel csiszolt kristálypohárkákból, addig én itthon elmélyülök. Magamba nézek. Befordulok magamba. A szeretteimet és a barátaimat jó helyen tudom, nyugodt lehetek felőlük, mind nyaralnak valahol, drága pénzért fuldokolnak a dinnyerohasztó, egérpuffasztó, békanyúzó melegben, én meg magányosan dagonyázom itthon a munkában. És élvezem. Nem kell ágyaznom, nem kell öltöznöm, nem kell ennem, nem kell mosdanom, nem kell semmi, csak az éteri, tiszta gondolat! A Szellem! Isten után vágyakozom! – Légy őszinte! – Mi van? Soha őszintébb nem voltam. – Légy őszinte! – Jól van, mosdás nélkül nem bírom. Mit csináljak, imádom a vizet. – Nem hiányzik semmi? – Nem. Isten. – Semmi sem hiányzik? – Néha. Evés közben veszem észre. Amikor leülök egyedül a nagy konyhaasztalhoz a száraz kenyérrel. Vörösbor. – Hülye! – Tudom, most nem lehet. Dolgoznom kell. Este. Éjjel. Reggel. Na! Jesszus! Mi az?! – A kutyád. Ki kéne menned vele. – Lehetetlen, most jöttünk vissza. – Nyolc órával ezelőtt. – Képtelenség! – Pedig igaz. – Tényleg. Na, gyerünk, Kormos, belehülyül az ember a munkába, egy kis mozgás nekem is kell! Hazafelé rám tör a vágy, hírre éhesen megveszem az újságokat. Csak semmi elfogultság. Mindet. A hét végi számokat. Tíz perc után megbánom. „Aki itt most állást foglal a rémületes sebességgel terjedő sovinizmus, tekintélyelvűség, antiszemitizmus, fajüldözés, irredentizmus, klerikalizmus, antidemokratizmus, homofóbia, idegengyűlölet, nőellenesség… jelenségeivel szemben, az politikai szövetségesévé válik a szociálliberális (valójában neokonzervatív) kormánykoalíciónak, amely – minden szörnyű hibája ellenére – viszonylag szilárdan és következetesen ellenzi ezeket a patológiákat…” Hol élek? Ugyanott élek, ahol ez az ember? Akivel, különben, szóról szóra egyetértek. Csak egyetlen pontban nem: a kiindulási pontjában. Nem egy világban élünk. Mások az érzéseink. Az értékeink, elvben, nem. Azok ugyanazok. Kár, hogy így van ez. Letörök egy darabot a fekete kenyérből, bekapcsolom a rádiót. Süsü, a sárkány azt dalolja, hogy ő a híres egyfejű. Aztán, nem hiszek a fülemnek, így biztatja a rádióhallgató gyermekeket: „Ti pedig, kedves gyerekek, adjátok át a helyeteket a villamoson a néniknek meg a bácsiknak!” – Mért? Miért adják át?

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.