Girókuti

L U G A S

Akadt hajdanán egy szerkesztő férfiú, aki annyit kért levelezőitől, az előfizetőktől, hogy egyszerűen azt írják rá a borítékra: Girókutinak – Pesten. Minden egyéb fölösleges cicoma; a legutolsó postaszolga is tudja, irányítószám nélkül, hol lakik a címzett. Hát ki is volt ő? Sztárriporter, műsorvezető, kabarettista avagy éhenkórász literátor? Ha nem is mindegy, annyi azért faktum, hogy ma már senkinek nem elég a borítékra ennyit írnia – már ha az internet korában akadna rendszeres levelező.
Girókutinak redakciója volt „Pesten”, többször, több helyen is; előbb Heckenast adta ki (az egyik a „12 pontos” Landerer & Heckenastból), amíg valamin össze nem különböztek, aztán egy másik pomológus, Pólya Tibor doktor, a híres reformkori orvos, majd később önállósult, de valójában költő volt ő. Ahogy kortársa, az öreg Jókai írta róla, midőn a halhatatlanok sorába emelte: poéta.
De nem holmi szürke veréb a váteszköltészet nagy témáinak gigantikus feldolgozói közül, és nem a klasszikus magyar honfibú ékes hangú lantosa. Csupán a legédesebb költő, mondá Jókai – mert szó szerint a legcukrosabb tárgyakról szokott danolászni, úgymint a dinnyéről, a szőlőről és a zsenge, őszi zöldborsóról. Végül őt is ugyanúgy Apolló dajkálta gyermekségében, ahogy másokról jegyezte fel egyik naptárában (sok naptárt szerkesztett, így az 1861-es Országos Nagy Képes Naptárt is), az általa költői triásznak tartott Berzsenyiről, Vörösmartyról és Petőfiről – ők képezik kalendáriumaiban a centrum nyomatékát, vagyis a nemzeti költészetben a „lyrai háromságot”.
Girókuti P. Ferenc persze a valóságban egyáltalán nem költő, hanem egyszerű jószágigazgató volt. „Oklevelezett gazdász, a magyar és erdélyi gazdasági egylet, kertész és magyar királyi természettudományi társulat alapító és rendes tagja.” Sőt még ennél is kijózanítóbb foglalkozású hivatalnok. Először a frissen alakuló magyar Gazdasági Egyesületé. Aztán tanár, végül a Mezőgazdasági Múzeum alapítója és igazgatója. A tanszermúzeum felügyelője. De, és ez itt a lényeg, elsőrangú szakíró, akinek vibráló és intranzigens, olykor extravagánsan színes személyisége jótékonyan nyomta rá bélyegét a bimbózó magyar gazdasági irodalomra. Különösen annak országos elterjesztésére.
1816-ban látta meg a napvilágot a somogyi Jután – „a’ Kaposi járásban, amely Hetesnek filiája, bőven termő fölgye ’s más jeles javai is vagynak”, mondja a Vályi-féle Magyar országnak leírása 1799-ből. Pinczkernek született (vagyis a P-vel jelzett rövidítés familiáris emlék a nevében) – fiatal tiszttartóként az egyik Teleki gróf szilágysági birtokán, Girókután szolgált, ahonnét új nevét kapta; itt „takarmánytermelésre alapított váltógazdaságot létesített”. 1848-ban, lassú átmenet, egy hazafihoz méltón Pinczkéry néven hadnagy a fel-dunai hadtestben, majd utászkari századosként Répássy tábornok segédtisztje, és eljut Világosig is. Nyilván elsősorban ezért honfiú, és ezért oly republikánusan „mélymagyar”. Midőn az „első magyar kertész-gazdászati ügynökség”-et alapítja 1861-ben, ezt írja naptárába: „E föld a miénk, és bármely zugában s kinek a birtokában létezzék egy gyümölcsfa, az bár közvetlen tulajdonosának hajt is hasznot, közvetve nemzeti kincs az: melynek ágaiért nem kell drága ezüstöt külföldre küldeni.” És persze olyan országos törzskönyvet nyit, amelybe „minden, a hazában létező gyümölcsfaj beiktattatik” – aztán magyar gyümölcsészeti albumot készít, a műfajból a legelsőt, amely lényegében hat füzet összefűzése, és én legfőbb irodalmi munkájának tartom. Saját felügyelésű lapjaiban, a Falusi Gazdában, a saját Kertész-Gazdában közli is a különféle gyümölcsök leírásait, azoknak azonosító kontúrrajzait (még a színes nyomdatechnika elterjedése előtt vagyunk egy-két lépéssel), vagy mondjuk a réti füvek termesztését és azok szépséges acélmetszeteit. „Örökös” gyümölcskiállítást szervez – ügynökségénél kapható is lesz „minden magyar gazdasági mag (fű és fa úgy gabona), minden dísznövény-virág, bokor és fa, végre minden fajú gyökeres szőlő-vessző és venyige”. Minden – ami addig nehezen vagy elszórtan volt hozzáférhető. Csak a Falusi Gazdában, amelyet a Heckenasttal való szakításig, 1861-től 1865-ig szerkesztett, összesen 8497 (!) levelet válaszolt meg nyíltan a Galambposta című rovatban – sokfélét persze, színes személyeset és súlyos közügyet tárgyalót, köszönetet mondott a beküldött cikkekért, a dinnyemagvak és szőlővesszők küldéséért; levelezett gazdákkal, papokkal, nagybirtokosokkal, egyszerű írni-olvasni tudó atyafiakkal.
Fő műve, mondom én, nem a szakirodalom, mert az a dinnyészeti munkáját (Gyakorlati dinnyetermelés melegágyban s a szabadban. Pest, 1866) tartja annak – szóval mondom én, fő műve a színezett rajzokkal készített, könyv alakban is megjelent füzetsorozata. A Magyarország gyümölcsészete című szakmunka 1862–63-ból. Szerintem. Bár valóban, alig írt bele valamit, mégis ő volt a szellemi atya, az organizátor, a gyönyörű színezett rajzok elkészíttetője, a mű szerkesztője, pár gyümölcs leírója és lelkes kiadója. Ez a munka végül is az első jelentős magyar pomológia. A kor legjobb tudósai, pomológusai szerepelnek benne: Nagy Ferenc teológiai tanár, Pólya doktor, Balogh prépost, Kovács tiszteletes Bátorkesziből és Urbanek Ferenc. És olyan világhírű, egyben örökifjú tárgyakról értekeznek itt, mint a piros gyógyi alma, aztán a Szlavónia büszkesége, a szercsika alma, a batul alma (még nagyenyedi narancsalma néven). Vagy a kocskóci aranka (Balogh plébános után később Balogh arankájának nevezzük). És az egri körte, a chili-szamócza (Fragaria chiloensis), a hollandi nagyhercegnő cseresznye vagy a versailles-i szőlőke néven szereplő ribizli. Összesen huszonhat növényt számoltam meg benne – a legjobbak Nagy Ferencnek, ennek az elfelejtett kolozsvári tanárnak és tordai gazdának a leírásai, még akkor is, ha néhány tévedést is elterjesztett – így rögtön a batul szó eredetéről. Hajlok rá, hogy a legnagyobb erdélyi pomológus, a mai Nagy Tóth Ferenc megfejtését fogadjam el. Vagyis a batul nem román jövevényszó az amúgy boglya alja jelentésű patulból, miként első leírója feltételezi, inkább a batur szóból eredhet. Vissza is vezethető az elveszett Batur nevű apátságra, amely Biharban, a solymosi vár szomszédságában létezett 1033–1172 között, és okmányokban is szerepel. Ha szagolom e munkát, és ízlelem minden oldalát, szinte élni látom, mint valami örök életű igazságot.
Jókai végül azt mondja Girókutiról, hogy művei igen magvasak (ha dinnyék), igen zamatosak (ha barackok) és az utókor elismerő magasztalására érdemesek (ha cukorba főzöttek). Azt is hozzáteszi persze, hogy ennél nagyobb dicséretet egy „hirtelen költőre” mondani sem lehet. Ez még ennyi év elteltével is maradéktalanul igaz. Nem is tehetek hozzá mást, mint folytatom a sort: Girókutinak, ennek a méltatlanul elfelejtett honfitársunknak a megsüvegelését – ha nem is az utókor, de a magam nevében.