Az eltemetett művészet városa – ez a kifejezés könnyen válhatna pár évtized múlva Pécs jeligéjévé. Sötét raktárak porosodó polcain több száz festmény várja a nyilvánosságot, sok köztéri szobor a felújítást, a múzeumi helyzettel kapcsolatos kérdések pedig, hogy végre valaki megválaszolja őket.
– Ez a világ nyolcadik csodája – mondja fáradt hangon az egyik pécsi műemlék civil őre. Nem sokan ismerik a Zsolnay-mauzóleum pontos helyét, pedig a család szakrális temetkezési helye közvetlenül a Zsolnay Porcelángyár mögötti dombon fekszik. Az elmúlt évtizedekben annyira megfeledkeztek róla, hogy 1986-ban a teljes megsemmisülés fenyegette a sírhelyet. Ekkor küldte a sors – vagy talán a Zsolnay család őrangyala – Lovas Lászlót, aki azóta a Pécsi Városszépítő és Városvédő Egyesület elnöke, és aki 1990-ben egy alapítványt is létrehozott a mauzóleum védelmére. Az évek során több millió forintot költött saját zsebből, hogy rendbe hozassa az épületet, és a kezdetek óta életcéljának tekinti az amúgy műemléknek nyilvánított mauzóleum művészettörténeti értékének őrzését. Ezzel viszont egyedül van a városban. Ő vezeti körbe a látogatókat, és kergeti el a környéken ólálkodó csavargókat, ha éppen arra van szükség. Emellett talán ő az egyetlen, aki megfejtette az eozinrejtélyt.
– Én is csak tizenöt év alatt jöttem rá a titokra – mondja. – Zsolnay Vilmost, a híres kereskedőt és szabadkőműves lovagot temették a mauzóleumba. A fia 12 évig dolgozott rajta, hogy minden a megfelelő helyre kerüljön. A testet 1913. október 13-án teliholdnál levitték a kriptába, és elhelyezték a szarkofágban. A mauzóleum azóta őrzi azokat a szimbólumokat, amelyek elvezetik a méltó utókort az eozinhoz.
Zsolnay Vilmos éveken át tartó kísérletezés során két korabeli nagy kémikussal, Petrik Lajossal és Wartha Vincével fejlesztette ki az eozinmázat. Később az eozin egy komplett technika fantázianeve lett, és a Zsolnay-gyárban rendkívül sok változata született az 1890-es években. Három különböző alapmáz felett ötvenféle festékanyagot alkalmaztak hihetetlen variációkban. A fémesen csillogó, zöld, vörös, lila és aranyszínű máz nagy sikert hozott a gyárnak.
Lovas László az eozinrejtély megfejtésével rájött, hogyan lehet létrehozni a kerámiamázzal azt a fluoreszkáló hatást, amely a Zsolnayt egyedülállóvá teszi.
– A látvány a fontos, nem a technika, és ezen az elven alapul az egész Zsolnay-mauzóleum misztériuma – magyarázza a titok ismerője.
Az eozin színét ugyanis nem a festék adja, hanem a fénytörés. Zsolnay Vilmos szarkofágja és az oltár is eozinmázas csempével burkolt. Minden apró részlete kidolgozottságról árulkodik. A fény a mauzóleum kertjének kapujától vezeti el a látogatót a bejárattól 131 méterre lévő oltárhoz. Az épületegyüttesnek ezt a logikáját, ezt a csodálatosan kigondolt szimbólumrendszert azonban ma már nem láthatjuk egyben, mert az azóta emelt magas épületek eltakarják a fény útját. Ma már nincs meg a régi képeken látható kőkerítés sem, valamint a felvezető út mentén fekvő 42 sómázas pirogránit oroszlánszobrocskákból is csak kettő maradt meg, amelyeket a Zsolnay-gyár belső udvarán őriznek. A többi a gyár államosításakor tűnt el, ki tudja, ma kinek a kertjét díszítik.
Sajnos nem a város keleti felében található Zsolnay-mauzóleum az egyetlen viszontagságos sorsú műkincs a baranyai megyeszékhelyen. A keserű példákkal szinte minden égtájból körül lehetne pontozni Pécset. Délről a főpályaudvar patinás épületének lefokozása, északról a Múzeum utca elnéptelenedése, nyugatról a Zsolnay-szobor kálváriája jelzi a gondokat. A belvárosban pedig raktárakba temetik a festményeket.
Leszállva a vonatról, az ember többnyire csak átrohan a pályaudvar épületén, mintha az egy alagút lenne. Sokszor rossz ugyanis a levegő, csavargók jönnek melegedni, vagy éppen szemetet fúj be a szél. A hely elvesztette varázsát, holott szebbnél szebb részleteket rejt magában. Az épület homlokzatán büszkén díszeleg Watt és Stephenson fejdomborműve 1900-ból, amelyek a Zsolnay-gyárban készültek Klein Ármin tervei alapján. Zsolnay Vilmos is éppen abban az évben hunyt el, és úgy tartja a monda, hogy a sírhelyéhez vezető útnak ez az első szimbóluma. A Pécsre vonattal utazó vendég a főpályaudvarra érkezik elsőként, így a dombormű jelképe indítja tovább a városba, hogy végül eljusson a Zsolnay-mauzóleumhoz.
Felejthetetlen hangulatot áraszt a Múzeum utcának keresztelt Káptalan utca. A Pécsre jellemző gesztenyefák és a meleg udvarokban megbújó mandulafák vezetik a látogatót a múzeumok övezte macskakövön. Aki szereti a festményeket, annak kihagyhatatlan a múzeumi mustra. A festészet itt valamikor paradicsomi állapotoknak örvendett. A múlt sajnos megkoptatta, a jelen pedig tovább töredezi az emlékeket.
A Csontváry-múzeum épületébe gyakran betér a pécsi fiatalság, ez azonban nem a festőzseni kiemelkedő alkotásainak köszönhető, hanem az alsó szinten lévő kocsmának. A Csontváry-kiállítás az emeletre szorult. Az amúgy nagy látogatottságnak örvendő tárlat olyan alkotásokat sorakoztat fel, mint az emblematikus Magányos cédrus, a hatalmas méreteivel lenyűgöző Baalbek, a Római híd Mostarban című tájkép vagy a Mária kútja Názáretben. Felettébb boszszantó azonban, hogy a kiállítás hangulata keveredik a kocsmáéval, a felszálló füst pedig a festményeknek inkább árt, mint használ.
Kilépve a friss levegőre egy pillanatig megkönynyebbülhet az ember. Végignézve a kanyarodó Múzeum utcán, büszkeség tölti el azt, aki ismeri a felsorakozó művészek jelentőségét, akiknek neve mind Pécshez köthető. Victor Vasarely, Amerigo Tot a jobb oldalon, a balon Uitz Béla, Czigány Dezső, Martyn Ferenc, Mednyánszky, Rippl-Rónai, Molnár Farkas, Czóbel, Gulácsy, Moholy-Nagy – csak így első lélegzetre. Ám a felsoroltak közül is bőven akadnak, akiknek egyes képei lepusztult állapotú raktárakban hevernek. A kérdésekkel nem kell messzire mennünk, a Baranya Megyei Múzeumok Igazgatósága (BMMI) itt van két múzeum között. Nemzetiszín lobogó leng a bejárat felett, a jobb és a bal oldalon egy-egy művész nevét viselő múzeum táblája virít. Schaár Erzsébet és Nemes Endre. A kettőből csak Schaár Erzsébet kiállítása látogatható. A másik a rendszerváltás előtt vált az átszervezések áldozatává. Azóta raktáron várja a feltámadást. Ezenkívül, ahogyan a múzeumok közös internetes oldalán olvasható, „ideiglenesen” zárva tart az Amerigo Tot-múzeum, a reneszánsz kőtár és a Zlatko Prica-kiállítás is.
Az igazgatóság épületébe belépve elsőként egy 170 éves Pulszky Ferenc-idézet kerül az ember szeme elé. „Soha ország pénzét jobban kamatolni nem látja, mint melyet műgyűjteményekre fordít.” A magyar állam viszont láthatóan nem a hosszú távú befektetések híve. A bezárt műkincsek sorsáról a múzeumigazgató, Fabényi Júlia szűkszavúan mesél.
– Vannak raktáron értékes festmények, de ennek csak az az oka, hogy nem lehet kiállítani őket a megfelelő kontextusban, mert hiányzik az adott korszak többi alkotása. Magyarországon egyébként nincs kultúrája a művészetek önzetlen támogatásának. A múzeumoknál csak tűzoltás folyik, nincs meg a megfelelő anyagi háttér.
Festményeket, más műtárgyakat tartanak raktáron a város több pontján. Van olyan épület, amelynek mind a három szintjén polcokon sorakoznak a művészeti alkotások. Az igazgatónő ezeket a műkincseket nem akarta számszerűsíteni, de bizonyos, hogy több száz műről, főként festményről van szó.
Tavaly a Baranya Megyei Önkormányzat átírta a BMMI szervezeti és működési szabályzatát, osztályokat és funkciókat szüntetve meg. Az intézkedésben a takarékosság szerepelt mint egyetlen szempont. Akkor összesen 161 millió forinttal kaptak kevesebbet a múzeumok 2005-höz képest. Az összeg a múzeumi dolgozók bérének 80–90 százalékára volt elég, így nem maradt más megoldás, mint az elbocsátás. 2000 és 2003 között az álláshelyek 35 százaléka szűnt meg, tavaly pedig 18 ember került utcára.
– Fejetlenség van, a szakmaiság pedig teljesen háttérbe szorult – panaszkodik az igazgatónő. – Jelenleg van olyan teremőrünk, aki mindennap kitakarítja az udvart is, mert szeretné fenntartani a korábbi tisztaságot. Mindezt ugyanannyi fizetésért teszi, mint évekkel ezelőtt. Sokkal több a feladat. Mindenki igyekszik megfelelni a látogatóknak, a szakmának, de a napi teendők felőrlik az embert, így nem marad idő a valódi munkára. Egyszerűen „kilúgoznak” bennünket – fogalmaz Fabényi Júlia.
Háromszázhetvenöt forint fejenként. Ezt az összeget kell megszorozni a megyében élők számával, hogy megkapjuk, Baranyában mennyi éves támogatást kap összesen a megyei önkormányzat a minisztériumtól kulturális és közművelődési célokra. A finanszírozás évek óta fennálló hibája, hogy nem a műkics értékét, hanem az adott megye nagyságát veszi figyelembe. A múzeumok esetében a büdzséből jutó rész így háromnegyed évre elegendő, de akkor még egyetlen kép sem került ki a raktárból.
A Baranya Megyei Önkormányzat alelnöke és a BMMI igazgatónője is abban bízik, hogy 2010-re, amikor Pécs Európa kulturális fővárosa lesz, megépül a Nagy Kiállítótér. Ettől a hatalmas, 4000 négyzetméter alapterületű intézménytől várják a megváltást.
– A kiállítótér befogadja majd azokat a műtárgyakat is, amelyek most raktárban hevernek – mondja kicsit bizonytalanul Fabényi Júlia.
Milliárdos nagyságrendű álom, ám nem biztos, hogy elég lesz a recsegő-ropogó múzeumrendszer felélesztéséhez. A tervek szerint az új kulturális intézmény helyszíne a jelenlegi Múzeum utca lesz, a tervpályázatokat az épületre június 18-ig várták. A Nagy Kiállítótér felépítésére három és fél milliárd forint áll rendelkezésre, amelyet az Európai Unió biztosít. Azt, hogy a kiállítótérnek ki lesz a célközönsége, a megyei alelnök nem tudta meghatározni, a múzeum igazgatónője pedig úgy fogalmazott, hogy azt a negyvenegyezer egyetemistát szeretnék „megfogni”, akik átmenetileg megfordulnak a városban.
A látszattal szemben azonban a nagy álmokból éppen csak a pécsieket hagyják ki. Vagy szándékosan ők maradnak távol a kulturális főváros kecsegtető lehetőségeitől? Elég végigsétálni a belváros nagy múltú épületei közt, hogy rádöbbenjünk, ki a ludas. Az önkormányzat fenntartásában lévő házakról potyog a vakolat, felújításukra pedig csak akkor kerül sor, ha egy lelkes befektető beteszi a lábát az épületbe. A magánvállalkozások kis üzletei előtt kergetőzik a szemét, a bent ácsorgó eladó pedig az év 350 napjában rosszkedvű, mert dolgoznia kell.
Egyszer Pécsett egy festő lett az átmenetileg önállósult régió, a Baranya–Bajai Szerb–Magyar Köztársaság elnöke. Igaz, ez a tiszavirág-életű időszak csak 1921. augusztus 14. és 22. között állt fent. De a későbbiekben is jellemző szabad szellem, a pécsi művészek valóságos rajzása és tenni akarása lefektette a kultúra alapköveit. A következő meghatározó időszakban, a hetvenes években tömegével születtek az új múzeumok, többek között a szakmailag fő műnek tekinthető Modern Magyar Képtár is ekkor nyitotta meg kapuit. Múzeumalapítással vagy maguk az alkotók tisztelték meg szülővárosukat, vagy adakozó kedvű értelmiségiek ajánlották fel nagy értékű műtárgyaikat a nemes célra.
Találunk reményteli példákat a városban az elmúlt pár évben is. A Zsolnay-mauzóleumot őrző Lovas László, az egész Pécs által ismert és szeretett Kálóczy Attila, a Vén Szivar dohányáruda tulajdonosa, aki sokszor segített másokon, mind a kultúra megalapozói. Takáts József, aki a sikeres Európa kulturális fővárosa pályázat egyik írója, szintén ilyen ember.
Ám amíg vannak olyan pécsi művészek, akiknek alkotásai pénzszűke miatt nem látnak napvilágot, és amíg vannak a városnak olyan művész szülöttei – köztük Peitler István és Nemes Endre festők –, akinek az életét nem ismerheti meg a nyilvánosság, addig van munkája bőven a pécsi értelmiségnek.
Hamarosan egy köztéri időszerkezet mutatja majd a városban az idő múlását 2010-ig. A ketyegő óra emlékeztető lehet arra is, időben meg kell találni az alapelvet, ami összeköti a várost.
Magyar Péter
A Tisza-szavazók is felháborodtak Magyar Péter óriási öngólján + videó
