Köznapló

Június 29., péntek
A Megváltó születésének moszkvai székesegyházán egy évszám miatt akadt meg a szemem. Kép is volt róla a lexikonban, ez alatt olvastam, hogy „újjáépítve 2000-ben”. Érdekelni kezdett, vajon mi történt ezzel a templommal. Megtudtam, hogy az 1812-es honvédő háború tiszteletére épült, és az 1930-as évekig állt a Moszkva folyó partján. Sztálin ekkor döntött úgy, hogy felrobbantja. No persze előtte gondosan lefejtetett a kupoláiról négyszáz kiló aranyat, kihordatta a rengeteg ikont, faragványt, csillárt – olyan nyugatiak veszik meg majd őket jó pénzért, akik gyűlölik az oroszokat és a bolsevikokat. Mikor kiürült a templom, Sztálin intett a lőmesternek, lehetett robbantani.
A templomot újjáépítették. Mai technikával és mai anyagokból készült, de amúgy centire olyan lett, mint volt. Az oltár ikonjait Nyikolaj Muhinra bízták. A festő szerint mindenkinek erőt ad, hogy újjáépült a templom. Az ortodoxia újjászületésével, egy új szellemiség kezdetével biztat. Jelkép és elégtétel azon millióknak, akiket a hitük miatt tettek tönkre, és akiket a kommunizmus lelkileg megnyomorított.
A hívő embert a történet azzal biztatja, hogy ha tesz érte, a föltámadás itt a földön is lehetséges. Persze nem mindenütt. Magyarország ebben kivétel. A kilencvenes években, miként az oroszok tették Moszkvában, néhány rendületlen hívő szóba hozta nálunk, hogy újjá kéne építeni az 1951-ben felrobbantott Regnum Marianum-templomot. Óriási ribillió lett belőle! Az egyháziak és az ateisták kart karba öltve héjaként rontottak rájuk. Az esztergomi érsek dühkitörést kapott, mikor meghallotta, mi készül. Nem tudni, ő mozgósította-e Gergely Jenőt, mindenesetre a Kádár-korszak vallástörténésze 2001-ben olyan hangon írt cikket, mintha mi sem történt volna. „A templom építtetői az épületet mintegy ajándéknak tekintik, amiért Mária megszabadította Magyarországot a vallásellenes, ateista Tanácsköztársaságtól” – ez jelent meg a Népszabadságban.
Vagyis Moszkvával ellentétben, itt maradt a „vonal”. A katolikus egyház vezetői nem érezték úgy, hogy tisztelettel tartoznak a falusi papoknak és a híveknek, akiket évtizedeken át nyomorgattak vallásukért. Akik őrizték a hitet akkor is, mikor Rákosiék a templomrobbantással példát statuáltak. Muhin, a moszkvai ikonfestő világosan beszélt. A lerombolt templom újjáépítése erőt ad, mondta. A mi híveink nem számíthatnak ilyen erőre?
Évekkel ezelőtt felhívtam a Mátyás-templom plébánosát. Korábban egy Regnum-közösséget vezetett. Háborgott, hozzá nem értőnek nevezett, és azt ajánlotta, a továbbiakban ne feszegessem, mi történt ötven éve. Nem mondta ki, de szavaival azt hozta tudomásomra: a Regnum az egyház belügye. Ne szóljak bele, nem az én dolgom.
Tévedett. Az én dolgom. Már csak azért is, mert érintett vagyok. Szüleim abban a templomban esküdtek, ott kereszteltek, és a pap is regnumos volt, aki esketett. Nem mellesleg közöm van a Regnumhoz hívőként is. Más kérdés, hogy e minőségemben országszerte akadályba ütközöm – bezárt templomajtókba. Miseidőn kívül jószerivel sehol nem lehet az oltár elé térdelve elmondani egy imát. Ez a kizártság jelkép, ahogy a felejtés is az a felrobbantott templom dolgában. Arra utal, hogy hiábavaló volt a hívő emberek áldozata. A balliberális hatalom újra arcul köpheti őket, az egyház vezetői nem biztatnak azzal, hogy megvédik őket. Pedig azok az évek, templomrobbantás előtt és után, bizonyították: a hívők bőrére megy, ha az egyház olyanokkal próbál „kiegyezni”, akiknek egy szavát se lehet hinni. (A lengyel példa bizonyítja, van más út…) Ha így megy tovább, a hit legfőbb bizonyítéka nem az Istennek tetsző élet, hanem adónk egy százaléka lesz, amelyet átutalunk az egyháznak. Ez abszolút egyezik azzal, amit Lendvai Ildikó mondott az egyházról a minap a tévében.
Aminek egyenes folytatása lehet, hogy holnap a tegnapi elvtársnő és övéi fogják megmondani, mi bűn, és kinek mit kell bevallani. S innen már csak egy lépés, hogy a vallomásokat iktatják, és a párt fogja eldönteni, nyerünk-e feloldozást…
Ezt jelenti, hogy a Regnum reménye megmarad-e, vagy végképp odavész.

Június 30., szombat
Nem akarom eltúlozni az írás jelentőségét olyan korban, amikor bárki fejére, az enyémre is, zsákot húzhatnak, mondván: a pasas terrorista, és mire észhez térünk, már Guantánamóban vagyunk. Pár év múlva, mikor elengednek, azt mondják majd, elnézést, tévedtünk – ma így megy ez.
Feladni mégsem kell.
Kétségkívül más, ha Farkasházy, a Heti hetes spiritusz rektora háborog, s megint más, ha az esztergomi Suzuki munkása fél. Az előbbi szót kap a Tv 2-ben, amikor csak akar, az ő kirúgása a rádiótól közügy. A munkást nem hívják, s a gyár vezetőit sem kérdezik, hogyan gondolják a tizenegy órás munkanapot. A gépsor mellett álló rabszolgára, hisz ettől fogva végképp az, alig figyel valaki, és ha Farkasházyban volna tisztesség, azt mondaná: emberek, aki Antallék idején részt vett a kék pántlikás demonstrációban, álljon ki ezúttal az esztergomi munkásokért. Ám ilyen hang nincsen: a kék pántlikásokat csak Váradi Júlia, Sebestyén János és Kertész Iván sorsa érdekli, a magyar munkás az ő horizontjukba nem fér bele.
Ha e mocskos lépést, amelyre a japán cég készül Esztergomban, hagyjuk, okkal kiálthatja bárki: pfuj, magyar közélet és pfuj, magyar értelmiség! Ha csak az a szívügyünk, hogy megjelenik-e a könyvünk, hatalomra jut-e az általunk jobbnak tartott párt, és Horvátországban nyaralunk-e vagy a Balatonon, akkor szavunk hiteltelen, s igaza lesz azoknak, akik állítják: a mai közállapotokért döntő módon a magyar értelmiség felelős.
Nem kell utcára vonulni. Az utcától a vékonypénzű ember fél. Ám azt megteheti, hogy egy japán szerzőtől való vagy japán témájú könyvét holnap becsomagolja, s ráírja, hogy Suzuki nem. Aztán elküldi a japán követség címére. A könyvek talán beláttatják velük, hogy nálunk sem lehet észrevétlenül elkövetni ilyen aljasságot.
Legyen ez az első lépés. A többit majd meglátjuk.

Július 1., vasárnap
Óvatosan kell bánni a szavakkal. Az elmúlt tizenhét év e téren hozta a legtöbb változást. Lassan érvényüket vesztik olyan kifejezések, melyeket századokon át használtunk. És nem azért, mert elkoptatta őket a modern kor. Kétségtelen, hogy a korszerűség tett kérdőjelet mögéjük, ám nem a miénk – másoké. Akik mögött egyre inkább lemaradunk, bár azt hisszük, még mindig előttük járunk.
Orbán Viktor a koalíció dolgait értékelve azzal riogatott, hogy haladunk Ázsia felé. Bárcsak arra haladnánk… De mi a barbárság felé haladunk. Hogy Magyarország európai ország, immár csak földrajzilag érvényes. És ha így folytatjuk, csupán önvigasztalás lesz, hogy kultúrnép vagyunk. Aki átlapoz egy angol újságot, van-e írás rólunk a kulturális oldalon, aki megnézi, mit adnak a külföldi tévécsatornák Kelet-Európáról, aki bemegy egy bécsi könyvesboltba, és magyar szerzőket keres, el fog szomorodni. Oda a kezdeti érdeklődés, a magyar kultúra a Lajtán túl hovatovább már nincs jelen. Ennél még siralmasabb a mindennapok kultúrája. Hogyan néznek ki az illemhelyek. Milyen mocskosak az ülések a vonaton. Mint csapják be az embert a boltban, a bankban, a hivatalok ajtói mögött. Látszólag minden szabályszerű, pedig lényegét tekintve barbár. Egyik versében Ady vad úri tatárokról szól. Érvényes ma is. Itt vannak, a nyakunkon ülnek, a kor újratermelte őket.
Túllépett az idő Makovecz kifejezésén is, az idegenszívűségen. Akik ma cirkálnak köztünk: ügynökszívűek. Szolgálatban állnak, szolgálatuk célja, hogy kiárusítsanak mindent. Arra hajtanak rá a legnagyobb elánnal, ami eddig a miénk volt. Cáfolhatatlanul a miénk. Ráadásul pocskondiázva szólnak mindenről, ami érték.
Tévedés azt hinni, ezek nemzetközi cégek és multik alkalmazottjai. Ó, nem. Ügynökszívű az is, aki elfogadja a pénzét egy olasznak, s utána oda vezeti, ahol puskacsöve elé a legtöbb védett madár kerül. Vagy aki rámutat valakire: látod, miatta nem jut a céged elég haszonhoz. És az is ügynökszívű, aki megmérgezi a szegény ételét-italát. Döghúsból készült kolbásszal, ablakmosóból párolt vodkával és más hamis portékával. Ki gondol közülük arra, hogy ez gyilkosság, mellyel azoknak lesz önkéntes ügynöke, akik kívülről fosztogatják az országot.
Eszembe jutott többször is, mi történik, ha egy ügynökszívet ültetnek át egy „gyanútlan” testbe? Jó, jó, tudom én, nem a szív határozza meg a jellemet, de a ritmus, amelyet diktál, befolyásolhatja. Vagy csupán arról van szó, hogy az ügynökszív a tőzsdék ritmusát dobolja?

Július 4., szerda
Befőztük a ribizlit. Pirosat, feketét. Van jobb passzió, pedig a neheze, a szedés nem a mi dolgunk volt. Egy kitűnő építőmester hozta rekeszben Letkésről, ott szedték az asszonyok. Oly szolid árat kértek, hogy szinte szégyelltük magunkat.
A szégyent aztán felváltotta a biztatás: csinálhatnád egy kicsit tempósabban, ne kend össze a nadrágod, ilyesmik… A férfiember ilyen munka során csak segéd lehet. Így volt ez apámmal is. Folyton mondogatta, mint aki magát vigasztalja: most kivételesen, ám utoljára kavarja a baracklekvárt. Pedig kavarta előtte, utána, egészen addig, míg fel nem értem a fazekat. Attól fogva én ügyködtem anyám mellett.
Apám utálta az elrakást, én szeretem. Főleg ha savanyúságról van szó. Az elejétől a végéig az én dolgom. Viszont a gyümölcsbefőzés nőkhöz illik jobban. A színek miatt? Mikor bevittem a kamrába a kész üvegeket, és megtelt velük a polc, úgy álltak ott, mint egy asszonykórus. Színesek voltak, jókedvűek, teltek, s ahogy rájuk néztem, nem borzongatott a közelgő tél.