Majommalom

Szemeteljétek tele a városaikat, hogy szívük megkövesedjen, lelkük megteljen fertelemmel és utálkozással, és valamirevaló gondolat soha meg ne születhessen zsibbadt elméjükben!, parancsolta alattvalóinak a Sátán.
És lőn az ő parancsolatja szerint. Szomorkövesd nevét méltán lehetne Szeméthelyre változtatni. Mocsokhegyek veszik körül, a belvárosban is rengeteg a földön a mindenféle blokk és cédula, a csikk, a gyufaszál, a cigarettásdoboz, a széttaposott öngyújtó és gyufaskatulya, a száraz falevél, a nejlonzacskó, a banánhéj, az almacsutka, a reklámszatyor, a parkolójegy, az italos doboz és palack, a szívószálas mekis pohár, a sztaniolpapír, a csoki-, ropi-, cukorka- és chipsgöngyöleg, a papírzsepi, a madártetem, a szalvétába csomagolt tízórai-maradék, a sebtiben leráncigált alsónemű, a használt koton, a véres intimbetét, a vattacsomó, a sáros, gyűrött, elrongyolódott újság, az üvegcserép, a magnószalagmetélt, a kaparós sorsjegy, a telefonkártya, a kupak, a védőcelofán, a fagylalttölcsér, a hullámpapír, a szotyola-, tökmag-, pisztácia- és földimogyoróhéj, a szórólap, az építési törmelék, az eldobott menetjegy, az olajos rongy, a bankjegykiadó-nyugta, a műanyag flakon, a sebtapasz, a fostos papírpelenka, a pogis zacskó, az injekciós tű, a féldecis pálinkásüveg, a kartondoboz, a hungarocelldarab, a reklámújságfoszlány, a döglött feltöltőkártya, az okádásnyom, a húgycsík, a kutyaszar, az emberi ürülék, a szanaszét köpködött rágógumi és turha. Falfirkák tekintetében meg éppenséggel világelső, ami a firkák sivár ocsmányságát és eszelős zagyvaságát, meg a falfelületek telefirkáltságát illeti, de Kelet-Európa legocsmányabb aluljárója is itt található, Bukarestben vagy Tiranában ennyire lepattant aluljáró zendülést szítana. A város kellős közepén csörgedező patakban autógumi és konzervdoboz, sétatéri pad és közlekedési tábla, babakocsi és hűtőszekrényajtó, ágysodrony és tévéképernyő, biciklikerék és lyukas vödör, csorba fazék és kifeslett vattapaplan rothadozik.
Örvendezz, Sátán: mindezt hamarosan színházjegyek is szaporítani fogják. „Ha már kellően teleszemeteltétek a várost, csináljatok benne teátrumot…” Szomorkövesd bugyuta, önámító demagógiával győzködi magát immár évtizedek óta, hogy boldogságához csakis egy színház hiányzik, vagyis – Nietzschét idézve – egy olyan hely, ahová „senki sem viszi magával a legfinomabb művészi érzékenységét, legkevésbé a színházban dolgozó művész… A színházban nép, csorda, majom, farizeus, szavazóbarom, idióta lesz belőlünk: még a legszemélyesebb lelkiismeret is áldozatul esik a nagy számok nivelláló mágiájának, a szomszéd uralkodik, mindenki szomszéddá válik…”
A város képviselő-testülete csak úgy dagad a nagy konszenzusos önelégültségtől: sikerült kibulizni, ihaj-csuhaj, hogy egy néhai helyőrségi klubban – irtózatos költségek árán – 2008 őszétől színháza legyen a városnak. Egyetlenegy városatya sem akad, aki megkérdezné: Uraim, győzött a győzhetetlen majomész? Teátrumot, „majommalmot” gründolunk, amikor Augiász istállója makulátlanul tiszta patika ahhoz a temérdek eltakarítandó mocsokhoz képest, ami körülvesz bennünket? A csődbe gyurcsányolt Hunnia politikai látványpékségében megsütögetett alibi cselekvés mintapéldányaként színházcsinálással akarjuk megetetni városunk tengernyi gond sújtotta polgárait? Kenyér helyett majomcirkusz? Miért is kéne örvendezniük? Hogy ránk szabadul egy rakás éntúltengéses ripacs meg jó pár színházi nyikhaj, akik mindenbe bele akarnak pofázni, és akiknek persze lakás kell, fizetés kell, állandó nyilvánosság, csinnadrattás médiahandabanda kell, és egy tehetségére nézve meglehetősen közepes, igaz önérvényesítésben ritka ügyes, testestül-lelkestül a balliberális hatalomba beágyazott főakarnok vezényletével majd elénk ritytyentgetnek valamit, ami persze nem lesz se csillár, se tükör, legkevésbé pedig a nemzeti csinosodás eszköze, hanem koncentrált kábítás, posztmodern maszatolás, „valóságshow”, csicsás ugrabugra, neurotikus izgágaság, a játszó személyek magamutogatása? Mert a mai magyar csepűrágók jobbára csak „nekrológusok”, a halál hírnökei, szemben az antik mímesekkel, akiket „biológusoknak”, az élet hírnökeinek is neveztek. Emiatt ha kijövünk egy előre megfontoltan, nyereségvágyból, különös kegyetlenséggel több emberen elkövetett színházi előadásról, jóval ostobábbak és romlottabbak vagyunk, mint előtte, muszáj vízpartra vagy fák közé mennünk, hogy tisztító légzések segítségével regenerálódjunk, arról a halálosnál is halálosabb fertőzésről nem is szólva, amikor „majompóznán majomkirály majomnyelven szónokol”, vagyis egy posztbolsevik csepűrágó pojácáskodik miniszterelnökként az ország színpadán, ami ellen semmilyen tisztító légzésnek sincs foganatja… Petőfi szavai húsba vágóan időszerűk: „Nem is hiszem, hogy a szinészetet / Becsülni fogják, míg ez befogad / Minden bitangot, gaz sehonnait, / Kik a világnak söpredékei, / S itten keresnek biztos menhelyet.” A szomorkövesdi teátrum bicskanyitogatóan sokba fog kerülni a városnak, ám tartok tőle, uraim, hogy a közösségi haszna még akkora sem lesz, mint a szappanbuboréké, a vattacukoré vagy a nagy büdös lópikuláé – fejezhetné be interpellációját egy teátrális beintéssel a sajna csak képzelt városatya.