Mekka felé félúton

Biztosan emlékszik mindenki: tavasszal napokon át egész Törökország zászlóerdőbe borult. Milliók vonultak az utcára tiltakozásul a kormányzó Igazság és Fejlődés Párt (AKP) tervére, hogy Abdullah Gül külügyminiszter, korábbi „beugró” miniszterelnök legyen Ahmet Necdet Sezer államfő utódja. „Törökország nem hagyja el az atatürki szekularizmust az iszlamista AKP törekvései ellenére sem” – írták akkoriban az újságok, óriási fotókon emelve ki az AKP elleni tüntetéseket. Recep Tayyip Erdogan miniszterelnök az államfő-választási zűrzavar miatt mielőbb meg akarta erősíteni kormánya hatalmát, és előre hozta a választást. A voksolás pedig őt igazolta. A szavazásra jogosult mintegy 42,5 millió ember 80 százaléka járult az urnákhoz, és 46,6 százalékuk az ezerszer elátkozott és iszlamistának bélyegzett AKP mellé tette az ikszet. Kit érdekelnek már ilyenkor az ellenzéki tömegtüntetések? Az utcák vasárnap éjszaka is tömve voltak, újra lobogtak a csillagos-félholdas lobogók, csak most a régi-új kormánypárt hívei örvendeztek győzelmüknek.
Erdoganék diadala egyáltalán nem volt meglepő. Minden kimutatás azt jelezte előre, hogy az AKP verhetetlen; az atatürki szervezet, a Köztársasági Néppárt (CHP) messze lemaradva kullog mögötte. Persze nem kell azt hinni, hogy a köztársaság megalapítójának örökségét nem érzi magáénak a kormányzó szövetség, akkor ugyanis nem indulhatna a választásokon. Erdogan első reakciójában azonnal egységre szólított fel, s egyben megnyugtatott mindenkit, hogy esze ágában sincs a hagyományos török szekularizmust megtörni. Erre egyébként az ötéves kormányzása alatt sem tett kísérletet, mégis napról napra arról kell bizonyságot adnia, hogy továbbra is kitart Kemal Atatürk eszméi mellett. Azaz Törökország lakossága ugyan 99 százalékban mozlim, ám ez szigorúan magánügy: a politikába a vallás nem szólhat bele. Sok török számára ugyan gondot okoz, hogy Erdogan és Gül felesége is a hagyományos mozlim fejkendőben lép csak ki az utcára, ám ez csak egy esetben jelent gondot a kormánynak: ha az említettek éppenséggel katonák.
A most jócskán megerősített AKP következő harca a hadsereggel következik. A török államhatalom gyakorlatilag a fegyveres testületek kezében van, ám azt a demokrácia iránti olthatatlan elkötelezettségüknek köszönhetően átadják a polgári pártoknak. A politikai elit tökéletesen tisztában van azzal, ha a hadseregnek nem tetszik a kormány tevékenysége, egyszerűen visszaveszik az uralkodói pálcát, és másnak adják. Eddig három alkalommal hajtottak végre katonai puccsot a Török Köztársaságban; mindannyiszor azért, mert a hadsereg szerint a kormány megsértette a szentségként tisztelt szekularizmust. Manapság ez a veszély ugyanúgy fennáll, mint a köztársaság 1923 óta íródó történelmében bármikor, azzal a kitétellel, hogy a hadsereg számára sem közömbös a lakosság véleménye. Krízis esetén természetesen nem haboznának a fegyveres erők, ám jelenleg erről nem beszélhetünk. Az AKP uralta Törökország mindenféle szempontból prosperál, a nyugati reakciók egyaránt az öt éve megkezdett reformok folytatásában bíznak, s a megszólaló politikusok bizalmukat fejezték ki a régi-új kormány mellett. Igaz is, a gazdaság fejlődik, az Európai Unióval való csatlakozási tárgyalások megindultak, a vallásnak pedig semmi szerepe nincs a közéletben, kivéve talán a nagy emberek feleségeinek fejkendőjét. A hadsereg pedig látja azt, hogy egy puccs óriási károkat okozna az országnak, ráadásul az AKP még meg sem közelítette a Rubicont.
Amúgy is van manapság elég dolga a katonáknak. Ott gyülekeznek a délkeleti határon, őrizve a törékeny békét Irakkal. Észak-Irak ugyanis kurd terület, ahonnan Ankara szerint rendszeresen terrorista elemek csapnak át Törökországba, állandósítva a polgárháborús helyzetet. A hadsereg nemrégiben azt is megpendítette, hogy Irakban fognak leszámolni a kurd gerillákkal, s a kormányfő is ezzel hangolt a választásokra. A katonai puccs így egyelőre nem időszerű, ám soha nem szabad elfelejteni, hogy egy pillanat alatt megváltozhat a helyzet. Például ilyen alkalmat adhat az elnökválasztás. Vasárnap este az AKP hívei Abdullah Gült követelték az elnöki székbe, mély ráncokat varázsolva ezzel a török hadsereg vezetőinek homlokára. Az AKP tovább folytathatja a birkózást Gül érdekében, s a mostani szenzációs választási eredmények fel is jogosítják érdekeik erőteljes képviseletére, ám kétharmados többségük még sincs a török nagy nemzetgyűlésben, ennélfogva szükségük lesz külső támogatók szavazataira is. A CHP képviselőire természetesen nem számíthatnak, ám a frissiben bejutott Nacionalista Akciópárt radikálisai esetleg szóba jöhetnek, vagy a 27 független képviselő egyike-másika szavazhat Gülre. A probléma csak az, hogy az említett el nem kötelezettek többsége éppenséggel kurd, akiknek radikális mozgalma, a terrorszervezetként elkönyvelt Kurd Munkapárt ellen hirdetett kíméletlen harcot az AKP. Gül megválasztása egyértelműen a hadsereg befolyásának gyengülését jelentené, így valószínűbb, hogy Erdogan egy kevésbé megosztó figurát jelöl az elnöki székbe, hogy legalább a káposzta egy része megmaradjon, s a kecske se korgó gyomorral feküdjön le aludni. A választási eredmény néhány török lap szerint egyértelmű pofon a török hadseregnek, amiért be akart avatkozni a demokratikus hatalomgyakorlásba. Ezzel csak az a baj, hogy a hadsereg nem be akart avatkozni, hanem egy, a hatalomtól elválaszthatatlan testületről van szó. Törökország igencsak távol áll a közel-keleti tekintélyuralmi rendszerektől, a választások is tiszták, a kormány pedig nem tiporja el lovasrohamokkal az ellenzéki megmozdulásokat, ám nem érdemes összehasonlítani az EU legtöbb tagországával.
Épp ezért igen fontos külpolitikai szempontból az EU-val való kapcsolat. Bár hivatalosan folynak a tárgyalások a csatlakozásról, Ankara olyan messze van Brüsszeltől, mint Makó Jeruzsálemtől. A mondásban szereplő katona pedig ha akarja, elindulhat a szent város felé, Brüsszel a török közeledést egyáltalán nem fogadja szívesen. Pontosabban néhány tisztviselő, mint a bizottsági elnök José Manuel Durao Barroso igen, ám a tagországok többsége kifejezetten ellenzi a török tagságot. Nicolas Sarkozy francia elnök határozottan leszögezte, semmilyen körülmények között sem fog hozzájárulni a török csatlakozáshoz, márpedig Párizsnak igen komoly tekintélye van az unióban ahhoz, hogy ezzel a török remények azonnal elszálljanak. Már amennyiben Törökország még reménykedik. Ugyan Erdogan győzelmi beszédében megemlítette, hogy továbbra is az EU-csatlakozás a követendő irányvonal, nem érdemes elfelejteni, hogy a kampány során egyetlen párt sem foglalkozott a 27 tagú szervezettel. Ezzel ugyanis nemigen lehet szavazatokat nyerni Törökországban. A lakosság néhány éve még lelkesen fogadta volna a brüsszeli meghívót, ám a sorozatos hitegetés és a látványos európai ellenkezés miatt gyorsan kiábrándult a vén kontinens szövetségéből.
Nehéz elképzelni, hogy a lassan csordogáló csatlakozási tárgyalások bármikor is tagsági viszonyt eredményezzenek. A török kormány számára nem az a feladat, hogy az unióhoz kösse magát, s csatlakozásával alapjaiban rengesse meg a szervezetet, hanem tisztázza önmaga előtt, működik-e hosszú távon az atatürki modell. Az AKP reformjai előremutatók ugyan, ám sokkal többet is el tudna érni az ország, ha nem kellene a politikusoknak folyamatosan a nagy államalapító eszméit használni zsinórmértékként minden döntésükhöz. Az iszlám radikalizmus elleni harc fontos eleme az államhatalom és a vallás szétválasztása, ám a demokrácia eszméjének nem tesz jót, hogy hatalmi szóval tiltják meg a fejkendő viseletét a nőknek az állami hivatalokban és a közintézményekben. Ahol egyébként mindig ki van téve Musztafa Kemal Atatürk képe.