Retrodalverseny elhasalt előadókkal

Pénteken az m1-en túlestünk a Csináljuk a fesztivált! című fából vaskarika könnyűzenei retrovetélkedő döntőjén. Az igényesebb – Loksi-, Nagy Feró-, Illés-, Omega-, Ákos-rajongó – közönség vélhetően a versenydalok archív verzióinak sugárzása után lemorzsolódott, meglehet, hatékonyabb szórakozási formát talált magának annál, hogy a két idétlen kanpacsirta, Harsányi Levente és Korda György kényszeredett, ám egyre összefésültebb jópofizását tolerálja péntek esténként egy órán át. Kiábrándítóan hatott az is, hogy nem feltétlenül a legjobb felvételeket nyomták le egy-egy korábban beszavazott dalról.
Később kiderült, a régi dalok megígért újra hangszerelésén, feldolgozásán nem azt kell érteni, amit Nagy Feró, a Kispál és a Borz, vagy a Zorall ért ilyesmin, amikor kezelésbe veszik a Pancsoló kislányt, A kicsit szomorkást vagy épp a leglíraibb Ákos-slágert. Hogy mit kell érteni rajta, az máig sem világos, remélhetőleg nem azt, amit Pély Barna művelt a Máté Péter-sláger mélyebb hangjaival, vagy Gallusz Niki Cserháti Zsuzsa suta szövegű, ám hatalmas hangterjedelmet követelő dalával a döntőben.
Maradt tehát a középdöntőktől az a nézői réteg, amely már évek óta nem kapott Lagzi Lajcsit, Duplakávét. Egy-két dalt leszámítva az ő ízlésük tükröződött abban, mely tizenkét dal versenyezhet a döntőben. Ettől függetlenül többségükben olyan hagyományos nagy slágerek hangzottak el, amelyek előadása életveszélyesebb, mint oxigénpalack és hegyi vezető nélkül megmászni a Csomolungmát. A legtöbb ifjú és kevésbé ifjú előadónak különféle és részben ismeretlen okokból nem is sikerült. Pedig mindenki nagyon-nagyon el akarta énekelni a magáét. Szolnoki Pétert éppen a roppant akarás gátolta meg Máté Péter Elmegyek című dalának tolmácsolásában, ezért hibázott a szövegben, ezért nem láttuk magunk előtt a dalban szereplő képeket. Pély Barna egyszerűen rossz választás volt. A Te ott állsz az út végén egy öregedő, korlátlan hangterjedelmű alfa-hím dala, nem egy politikailag korrekten megfegyelmezett ifjú, ám túl sok mindenre kapható, nyeglécske dzsessztanáré. Keresztes Ildikó viszont nagy alázattal és pontosan énekelte a másik Cserháti-dalt (Boldogság, gyere haza), Csipának is meglepően jól állt Koós János kesernyés blődlije. Péter Szabó Szilvia belegabalyodott saját szakterületébe: a Ha én rózsa volnék eredeti népdalos képeit sem jelenítette meg, de azokat sem, amelyek később annyi előadónak sikert hoztak a Bródy-feldolgozással.
A negatív előadói rekord a győztes dalt éneklő páros nevéhez fűződik: a Holnap hajnalig című egykori Neoton-slágert Szinetár Dóra és Bereczki Zoltán olyan koreográfiával adta elő, amit igazán csak a „hülye járások minisztériumában” tudnának kellően kiértékelni, ott viszont nyomban ösztöndíjat is ajánlanának a sajátos násztánc fejlesztésre, egyszerűbb körökben azonban inkább felmentést kapnának testnevelésből, mielőtt még több kárt tesznek magukban.
Ha rettentő nagy hibaszázalékkal, sok átgondolatlansággal, szakmaiatlansággal sikerült is lebonyolítani ezt a retro-táncdalfesztivált, meg kell hagyni, a viszonylag intim színpadkép a rengeteg élő hangszeres zenésszel még mindig szerencsésebb, meghittebb volt, mint amilyet az eurovíziósok az évtizedek alatt bármikor is kreáltak.
(Csináljuk a fesztivált! m1, június 29., 20.10.)