A dal és énekese

Szerencsére minden új nemzedék ugyanúgy írja és mondja, ahogy ők is tették valamikor a hatvanas években. The singer not the song. Az énekes nem a dal. A dalocska lényegében minden idegszálával azt állítja, hogy én, én, én – én volnék a fontos. Én, a centrum. Én, a „főnök”. A vers, a dal, a mű csak „cifra szolga”. Akkor, fiatalon, a pálya elején, a nagy bejelentések évadján mit törődnénk például a költő Babitscsal (az ő esetükben ez merő képtelenség is, mert egy sokkal nagyobb nyelv birtokosai, angolok, és verset egyáltalán nem olvasnak – legfeljebb Shelleyt szavalnak, ha egyikük meghal). Akkor, a pálya elején, az indulás őrült lendületében és szent révületében melyik nemzedék értené és értékelné hát az öreg, halálra készülő Babits rezignált rikoltozásait? Hogy a beteg test és immár a földi vágyak nélküli élet épp a fenti mondat ellenkezőjét sugallja. Minden fordítva áll – ekkor, ebben az élethelyzetben minden átírandó. Ekkorra csak a remény marad, ahogy Babits énekeli: „Nem az énekes szüli a dalt: / a dal szüli énekesét. / Lobbanj föl, új dal, te mindenható! / Szülj engem újra, te csodaszép!” (Mint forró csontok a máglyán…)
Nos, ez a „csodaszép” The singer not the song 1965-ben jelent meg a December’s children című albumon, és nem túl jelentős darab. Elmosta az idő. Nekem se nagyon tűnt fel, még anno sem, pedig minden Stones-számot betéve tudtam úgy 1970–71-ig. De az élet különös játéka: erre a képtelen, abszurd duóra, a Rolling Stonesra és Babits Mihályra így együtt, egymás mellé téve és halálosan komolyan akkor gondoltam, amikor vagy ötvenezer korombeli és fiatalabb társammal nemrég a Stones budapesti koncertjére vártam a Népstadion katlanjában. Pedig Babits nevét ott legfeljebb a törpe minoritás tudhatta, nekem meg nem volt nehéz kitalálnom, hogy az ominózus hatvanötös darabot egészen biztosan nem fogják előrángatni az emlékek kamrájából a hamarosan színpadra lépő fiúk.
És mégis: hogy van ez? Mi volna fontos az életben? A dal? Az énekes? Az énekes dala? Összefüggéseik és viszonyaik? Hogy ki kit „szül” meg az alkotás folyamatában? S hogy kinek volna igaza? Mick Jaggernek, aki hatalmas egóját rányomta egy egész világ szubkultúrájára, vagy annak a szegény magyar poétának, aki ugyanolyan idős korában úgy fekszik betegágyán, mint valami lehullt „főniksz, / ki félve reméli a tüzet, / amelyben el fog majd égni”? Akinek a dal az elveszett ifjúság „piros szoknyáit” sodorja lázas szemei elé, de mégis alig képes szólani, s föl kell idéződnie a „dalnak” – hogy ő maga ismét meg- vagy újraszülethessen.
Ültem a 2007-es kánikulai tömegben, s amint meghallottam a Start me up! első és hátborzongató akkordjait, amelyek betöltötték szinte az egész júliusi égboltot, elszállt minden kétely, eltűnt a fölösleges gyanakvás. A méricskélés. Gyermekkori barátomnak, aki nem messze ült tőlem, mint később mondta, a legelső varázsos pillanatokban egy férfias könnycseppet kellett óvatosan elmorzsolgatnia. Úgy szólalt meg a Rolling Stones, mint az ifjúság, amely képes visszaadni az élet bonyolult értelmét.
Pedig én egyáltalán nem óhajtottam semmiféle purgatóriumba zarándokolni, bár az ifjúság kedves zenekara lépett fel, s mit nem adtam volna életemből, ha mondjuk 1967-ben élőben láthatom őket. Mikor még kedvenceimet, a The Last time-ot és az All it’s over now-t is biztosan játszották. Bill Wymannal és persze Brian Jonesszal együtt, e különös tehetségű és tragikus sorsú zenésszel, aki állítólag a legjobb volt mind között. (S hányszor emlékeztünk az 1969-ben a Hyde parkban tartott emlékkoncertjére, ahol Jagger Shelley-verset olvasott fel 650 ezer embernek, benne a mondattal: „Mi nyomjuk hullaként a padlatot.”)
Ódzkodásomnak több okát is adhatnám. Szerencsétlen, elkésett, vasfüggöny mögötti nemzedék volnánk – nekem is harminc évet kellett aludnom eddig a találkozóig. (Bár ha pénzem és némi szerencsém akad, talán eljuthattam volna Varsóba, Bécsbe vagy Zágrábba, akár Pestre is 1995-ben, vagy netán még korábban a távoli richmondi kocsmába, ahol a Stones mellett egy másik kedvenc, a Yardbirds is játszott.) De semmi önsajnálat. Éles balra vagy jobbra át mindenféle nosztalgiázástól – a ma tökélyre vitt üzletszerű, hamis és hazug, pénzt fialó nosztalgiakéjelgésektől meg egyenest hányingerünk volna. De mégis, a legfőbb, a feloldhatatlan probléma, gondolám, maga az őskövület, a Stones – ó, idő, szárnyas idő, amely nikkelszamovárként szokott fejünk fölött elröpülni. Hetvenéves vérprofi örökifjak klubszerű őszinteséggel nyomják a rock and rollt? A régi hitellel és tehetséggel? És hetvenéves kelet-európai fiatalok őszintén csápolnak hozzá? Volna ebben nem kevés tragikomikus mozzanat – nem akad meg a falat a szex és drog nemzedéke torkán?
De Purnhauser Pali barátom, barát a régi, hatvanas évekből kedvesen és könyörtelenül esemezett: mozdulj, vár a Stones! A koncertről mindent megírtak, amit lehetett – a zene minőségéről, a show-ról, a „fiúkról”, a közönség összetételéről. De az egész cirkuszról, a hangulatról, a technikáról, a tűzijátékról és még egyéb környülállásokról is.
Én talán csak azt a közhelyet tehetném hozzá, hogy a tehetség: minden. A tehetség elbír mindent. Átüt, átvérzik a fontos és kritikus pontokon, hamar rést talál, hogy győztesen jusson el egy ekkora embertömeg szívéhez. Mi más számítana? A Rolling Stonesnak az elsöprő tehetség a legfélelmetesebb ereje – máig is, minő képtelenség, ezzel a romlatlan képességével nyűgözi le közönségét, így persze engem is, egyet a kelet-európai, mindenről lemaradó magyar nézők közül. Ez számít, a többi lényegtelen. Hogy Keith Richardnak, a kedves roncsszerű clownnak egyáltalán nem eléggé biztos a hangja (sose volt az), de a bluest belülről tudja, és úgy adta elő a You got the Silvert a Let it bleedről, mintha ama richmondi klubban énekelne szűkebb haveri körben. Hogy az adott pillanatban össze tudja kötni a legintimebb szférákat a kozmikussal. Hogy Charlie Watts dobolását észre se vehetni, és ha ki-kizuttyan a tempóból, barátian rá kell szólni, és mégis ő adja a Stones zakatolásának alapját. És nem baj, sőt szerencse, hogy Mick Jaggeren nem fog az idő, mert az óriásszínpadon húsz kilométereket futkorászik anélkül, hogy éneklésén, intonációján, elementáris hangjátékain megérződne. S hogy energiabombái, pantomimkísérletei és váratlan piruettjei közben sztereotip hülyeségeket beszél, és elvtelenül (profin) udvarol mindenkori közönségének, mint valami harmadosztályú bárénekesnő? Nem számít. Ahogy az sem, hogy legvégül az egész Stoneson akarva-akaratlanul Jagger karmája uralkodik – én, én, én. Az énekes szüli a dalt. The singer not the song – legalább ’65 óta.
És én úgy vagyok vele, hogy ezzel együtt szőröstül-bőröstül szeretem a Rolling Stonest – elsősorban a régit, a számomra legőszintébbet. De Babitsot, Babits Mihályt már soha nem felejthetem!