A hazaszeretet és a hűség költője

Megtudjuk a PoLíSz című folyóirat idei augusztusi számából, hogy a lap főszerkesztője, egyben a Kráter Műhely Egyesület elnöke, Turcsány Péter költő tegnap Reményik Sándor-emlékházat avatott föl Erdélyben, Radna-Borbereken, emlékezve a költő 1890. augusztus 30-i születésnapjára korabeli siratók, Kelemen Sándor, Flórián Tibor, Sz. Szappanos Gabriella, Zilahi Farmos Eszter tanulmányai és Reményik-versek nyomán. Az 1941-ben és 1942-ben megjelent írások megidézik a költőt, aki verseivel próbálta a lelket tartani azokban, akiket a végletekig megalázott a trianoni országszabdalás. Ebben az időszakban erdélyi, bácskai, felvidéki, alpokaljai magyar emberek indultak útnak, elmenekülvén az ősi magyar földről jobb esetben a maradék anyaországba, tragikusabb változatban a világ számunkra idegen tájaira. S ekkor írta meg Reményik, akkor még Végvári néven, az Eredj, ha tudsz című, lélekbe vágó költői vádiratot: „eredj, ha gondolod, / Hogy valahol bárhol a nagy világon / Könnyebb lesz majd a sorsod hordanod”. E vers sok erdélyi székely magyarban, partiumi magyarban szólaltatta meg a lelkiismeretet. A költő ráébresztette a hívő, keresztény gondolkodó magyarokat arra, hogy isten nem véletlenül teremtette őket elsősorban magyarnak, ugyanakkor csíkinek, háromszékinek, csallóközinek vagy akár debreceninek, soproninak.
Reményik csodálatos költeményei és intelmei hirdetik a keresztény felekezetek megbékélését is, hiszen nincs nagyobb erő az egyhitűek összetartásánál, és nincs veszedelmesebb a magyarok egyik legnagyobb hibájánál, a széthúzásnál. Nem véletlenül olvassuk Reményik másik nagy emblémaversében a figyelmeztetést: „Ne hagyjátok a templomot, a templomot és az iskolát!” Ama nehéz időben, a trianoni országcsonkítás után valóban az egy nyelven elmondott fohász, a magyarul felcsendülő, Istent dicsérő katolikus ének, református zsoltár és a feltétel nélküli hit őrizte meg a világháborúk közti Erdélyt magyarnak.
Reményik olykor a kérés, olykor a szóbeli ostorozás eszközeivel erősítette a magyarokban az ősi kötést, a hitet és a hazaszeretetet. Sajnos, nem csupán belemagyarázás, hogy a váteszi lélek megérezte Észak-Erdély visszacsatolásának első pillanataiban is, hogy a magyarság megpróbáltatásai korántsem értek véget. Talán tudta – s szinte a halálba menekült balsejtelmei elől –, hogy mi vár reánk, anyaországiakra és határon túli magyarokra az orosz világbirodalommal és a kommunizmussal megfejelt új Trianon, 1945 után. És talán azt is megsejtette, hogy az újabb korokban utolsó mentsvárainkat, templomainkat és iskoláinkat is el akarják tőlünk venni. Gondoljunk Reményik figyelmeztetésére: ne hagyjuk se a templomot, se az iskolát!
„És aki költő, az legyen király, / És pap és próféta és semmi más” – e sorai bizonyítják, hogy Reményik magához volt e legszigorúbb. Ezért hihetünk neki.
(PoLíSz, a Kráter Műhely Egyesület folyóirata, 2007. 106.)