Apokalipszis

Hogy Hollandiát elönti az ár, az a legkevesebb. Azt már minden féléves kölök évek óta tudja. De jön itt még más is! A Golf-áramlat megelégeli az évezredek óta tartó lomha, monoton úszkálást, fogja magát, visszafordul, és bömbölve ráveti magát Angliára. Állítólag az íreket és a skótokat békén hagyja: ’Szenvedtek azok eleget.’ Akkora darabok szakadnak le az Északi- és a Déli-sark jegéből, hogy a csobbanásuk keltette hullámok nyom nélkül eltüntetik a föld színéről a Szentpétervár és Sydney helyén magasodó homokdűnéket (melyeket korábbi özönvizek építenek majd). Sosem látott erejű ciklonok keltenek tengerárakat, amelyek kacagva söpörnek végig a földgolyón. Svájc és Ausztria gleccserei már ma is olyan szaporán csorognak alá az Alpok meredek szurdokain, mint bányász arcának mély barázdáiban a veríték. És ez még semmi! Felcserélődnek a mágneses pólusok, a végső veszedelem első perceiben az órák visszafelé kezdenek járni, nálunk, az északi féltekén a kádakban jobbról balra tekeredve folyik le a víz, a politikusok igazat kényszerülnek mondani, amitől nyomban szörnyethalnak, aztán betemeti őket a szaharai sivatag forró homokja, mumifikálódott maradványaikat négymillió év múlva idegen civilizációk lényei kaparják elő, hogy porrá őrölve és zacskós tojásrántottára szórva afrodiziákumként árulják csillagászati összegekért. Mi sem éljük túl a kataklizmát! A hazug politikusok után előbb a még hazugabb papság és a leghazugabb úgynevezett értelmiség fúl vízbe, végül mindenki megsül, minket is mumifikál a forró homok. Különben ezt az egész globálisan felmelegedő ózonlyuk-mizériát százhatvan évvel ezelőtt megjósolta egy magyar költő (rokonom). „Ha jőne oly nagy fergeteg, / Mely meghasítná az eget, / És e hasítékon át / A földgolyót behajítaná!” 1846-ban írta ezt Szalkszentmártonban. És milyen igaza volt! Megjöttek a fergetegek! Itt az égi hasíték! Hajlik már a tér! Kevés van hátra, ó hazánk, ezerszer elárult, árva földbogyó! Az apokalipszis lovainak patája dübög északon, délen, keleten, nyugaton. Ami különben tiszta marhaság, írói fogás, hatásvadász pufogtatás, magakellető dürgés, mert semmi értelme sincs az egésznek, hiszen ha felcserélődtek a mágneses pólusok, akkor ki tudja, hol van fent és lent, jobb és bal, észak és dél. És egyáltalán! Ki a jó büdös francot érdekel bármi?! A Kedves Olvasó is kinyalhatja a vájdlingomat! Éljünk, Lesbia! Jöjj, Priaposz, Nagy Obszcén! Dugjunk, hazudjunk, zabáljunk! Holnap belépek a kommunista pártba! Hiszen oly idők járnak, midőn a borzalom nyomán irtózat támad a férfiak és nők lelkében, testvér elhagyja testvérét, atyák és anyák a gyermekeiket. És ez az egész kulimász engem jó érzéssel tölt el. Ha mi, magyarok elpusztulunk – és nekünk már annyi! –, legalább velünk döglik a többi is. A tömegsírt, hol az összes nemzet sűlyed el, a világon senki nem veszi körül, és senkinek a szemében gyászkönny nem ül. Csak fenn a légben köröznek a dögkeselyűk. (Most olvasom, hogy a magyar mítosz griffmadaráról a velencei kalmár, Marco Polo azt állítja, hogy Madagaszkáron élt. Először csak legyintettem, de utánaböngészve kiderült, hogy Benyovszky Móric elődje, Madagaszkár egyik hajdani kormányzója, Etienne de Flacourt 1658-ban megjelent könyvében a földön valaha élt legnagyobb madárfajtáról ír, amelyet ő még látott, az öt–hatszáz kilogramm tömegű elefántstruccról, az Aepyornisról, mely madárszörny egy tojásának űrtartalma körülbelül négy-öt átlagos strucctojás űrtartalmának felelt meg. Azt mondják, hogy talán ezen óriási földi madarak és egy másik madárgigász, a Málta szigetén fellelt, jégkorszaki maradványairól ismert óriáskeselyű mesés nászából keletkezhetett a griff.) De ki a lószart érdekel ez?! Mikor úgyis mindannyian elpatkolunk! Ökokatasztrófa! Világvége! Perdüljünk táncra, amíg lehet! Zabáljunk, dugjunk, lépjünk be a pártba stb.!! Különben én nem értem, mit hisztiznek ekörül annyit? Mindig is tudtuk, hogy hitványságra épül széles e világ. Nem? A föld egy kis hangyafészek, perc hozta tünemény, a villám és a dörgő vészek méhdongás, bolygó fény. Az egész világunk gyertyaláng. Gondold meg, Kedves Olvasó, hány Szókratészt és Epiktétoszt nyelt már el a végtelen idő. Hidd el, nemsokára magad sem leszel sehol. Ahogy azok a dolgok sem, amelyeket most látsz. Egyetlen ember sem azok közül, akik most élnek. Mert minden eleve úgy keletkezett, hogy változzék, elpusztuljon, helyette más és más szülessen. Légy sztoikus! A világ szüntelen változás. Tengerek párolognak el, töltődnek fel, földek lesznek tengerekké. Mocsárcipruserdők tűnnek el, hogy nyolcmillió év múltán feltámadjanak Bükkábrány határában, Magyarországon. Hát nem abszurd ez?! Semmi sem örök: csak a változás. A dolgok sorsa az, hogy az események végtelen sorozatában, színüket váltogatva, alakítgassák a mindennapi életet; családok üljenek családok helyébe, városok emelkedjenek és süllyedjenek alá, iparágak, szakmák tűnjenek el, nagyvárosok pusztuljanak el, és kisvárosok jelenjenek meg, nagy folyók, jó kikötők kiszáradjanak, patakok folyókká, folyók hajózható folyamokká terebélyesedjenek, új kikötők teremjenek ott, ahol annak előtte ilyesmik nem voltak. Mit siránkozunk? Ez így lett kitalálva. Így akarta a Teremtő. Különben is szerintem nekünk, magyaroknak ez az egész szerencsét hoz majd. Mert a megemelkedő víz elborítja Romániát, és mind a huszonhárommillió román Erdélybe települ, velük együtt tízmillió spanyol menekült is, és ez az embertömeg mind a székelyek rabszolgájává lesz, és beköszönt a székely Kánaán, és a mai Magyarországot átengedjük a holland meg sanghaji menekülteknek, állampolgárságért folyamodunk Sepsiszentgyörgyön vagy Udvarhelyen, a góbék nem tökölnek, rögtön megadják nekünk, már úgy értem, azoknak, akik igazolni tudjuk, hogy Árpáddal (de legkésőbb is a kunokkal vagy a jászokkal) jöttek az őseink a Kárpát mohos bércei közé, aztán boldogan élünk a Hargitán. Én különben azt is tudom, hogyan lenne megmenthető Románia meg Barcelona meg Velence. Ne próbáld meg elorozni az ötletemet, Drága Olvasó, elkéstél, levédettem, így hát nyugodtan nagydobra is verhetem. Mint minden zseniális dolog, ez is egyszerű: el kell dugaszolni a Szuezi-csatornát meg Gibraltárt. Ugye, Barátaim, most szó elakadt, szusz bennszakadt, mi?! Ennyire egyszerű. Ez persze sok egyéb bajon nem segít. De kit érdekel ez az egész?! A világrendszer úgyis fölbomlik, és ahogy most az eső és hó esik, zuhognak akkor majd csillagok s folynak csillagpatakok. (Ne törd a fejed, ez itt épp Petőfi, és akár nyugodtan el is lophatnám, mer’ olyan világot élünk, aztán azt hazudnám, hogy én írtam előbb, de meg százhúsz éve le is járt a szerzői jog, ráadásul családban maradnak e sorok, mert anyai nagyanyám Petrics lány volt. (Kushadj hát, Kedves Olvasó, mert kikapsz!)