Bulvár 2.

Cserepes Béla tűzoltó főhadnagy a huszonnégy órás ügyeletből eltávozva lekéste az éjfél előtt hét perccel induló utolsó vonatot. Csalódottan állt az üres peronon, nem volt kedve visszafordulni, hogy a tűzoltószertárban éjszakázzon, gondolt egyet, átvágott a síneken, és kiállt az országút mellé stoppolni. Alig volt forgalom, ha nagy ritkán feltűnt egy-egy fényszóró, Cserepes hevesen integetett a tányérsapkájával, hogy felhívja magára a figyelmet, de az autók lassítás nélkül húztak el mellette. Fél óra múlva felvette egy teherautó, de kiderült, hogy a baromfitelepre szállít tápot, így aztán Cserepes a gazdasághoz vezető bekötőútnál kénytelen volt kiszállni.
Tizenegy kilométerre volt a falujától a csillagos éjszaka kellős közepén. Már-már lemondott arról, hogy egyszer hazajut, amikor váratlanul fürge kis sportkocsi fékezett az orra előtt. Cserepes kinyitotta az ajtót. Édeskés illatfelhő csapta meg. Huszonöt év körüli, törékeny, szőke lány mosolygott a volánnál, kihívó szabású nyári ruhában.
– Hova igyekszel, szépfiú? – kérdezte a lány. – Csomborra. Innen tizenegy kilométer. – Tök mindegy, nem ismerem. Pattanj be! Cserepes hálálkodva beszállt, a lány indított, az autó befúrta magát a sötétségbe. Egy darabig hallgattak, de Cserepes érezte, hogy a lány többször is tolakodóan mustrálgatja. – Miféle szerkó ez rajtad? – kérdezte végül. – Tűzoltó-egyenruha. – Dögös. A bajuszod is csúcs. Bezsongok a bajszos pasasoktól. – Tavaly növesztettem – mondta büszkén Cserepes. – Viszketni kezdek, ha bajuszt látok. Elképzelem, ahogy birizgál. Na, attól kész vagyok.
– Kérem, ez nem tartozik rám – közölte szemérmesen Cserepes. Kinézett, látta, hogy még csak a régi gépállomásnál járnak. A lány lassított, végigsimította Cserepes arcát, ujjait végighúzta a riadt tűzoltó ajkain, tapogatta a karját, aztán megmarkolta a férfi bal combját. – Kemény a húsod, szédületesek az izmaid. Fogadok, hogy naponta gyúrsz. Cserepes finoman elhárította a lány kezét. – Amatőr ökölvívó vagyok, és családos ember. – Aztán ki a francot érdekel? Te is csak egyszer élsz, csocsókám! Legyél őszinte! Tetszem neked? – Nagyon kérem, álljon meg, azonnal ki akarok szállni! – mondta Cserepes, és érezte a szájában a félelem keserű ízét.
– Szállj ki, ha akarsz, bár egy ilyen kis takonymatyinak számolnia kell a következményekkel, ha éjnek idején beül egy vadidegen autóba – jegyezte meg a lány. Kiállt az út szélére, és leállította a motort. A derekára húzta a szoknyáját, és ráripakodott Cserepesre.
– Gyerünk azzal a bajuszkával, de gyorsan! Cserepes ki akarta nyitni az ajtót, hogy kereket oldjon, mire a lány tarkón vágta, ettől beverte az orrát a kesztyűtartóba. – Könyörgöm, ne bántson! Engedjen el! Ha pénzt akar, adok! – rimánkodott, közben érezte, hogy az ölébe csepeg az orra vére.
– Letépem a golyóidat, ha nem engedelmeskedsz, te kis szemétláda! – ordította nekivadulva a lány, aztán a felemelt könyökével Cserepes szeme közé vágott. Egyik lábát átemelte a sebességváltó felett. Széles terpeszben ült. – Rajta, csináld! – Nagyon kérem…! Ne kényszerítsen! – Cserepes már nem tudott magán uralkodni, keserves zokogásban tört ki, mire kapott egyet a gyomrába, aztán a lány szakszerű mozdulattal a szemgödrébe fúrta a hüvelykujját. – Csináld, te mocskos állat! – belemarkolt Cserepes hajába, és a combjai közé húzta a fejét. – Gyerünk! De tíz percig ne hagyd abba, különben kikészítelek! Reggel az országút melletti bozótban tért magához. Testét zúzódások borították. Valószínűleg kilökték a kocsiból.