Hét ős

Szellemvárosok szellemsíkságokon: kísérteties világ a Középső Horda szállásterülete. A pusztákon a csordák, a településeken az emberek váltak köddé az elmúlt évtizedekben – mintha Tarkovszkij Sztalker című filmjébe, a „zóna” kiszámíthatatlan látomásába csöppenne az idelátogató. Vagy atomcsapás utáni környezetbe, amelyben a természet hatalomátvételt hajtott végre: a sztyeppen hatalmas testű sasok, sólymok köröznek, a nádasokban pelikánok, a legkülönfélébb gázlómadarak, pusztai farkasok, az utak szélén félelem nélküli mormoták ezrei járnak, s a mocsarakat átszelő folyókban halak nyüzsögnek.
Arkalik, a „civilizáció” utolsó helyőrsége a torgaji lápvidék előtt pontosan olyan, mint a csernobili katasztrófa sújtotta ukrán Pripjaty város egy kis Sztálingráddal vegyítve. Csakhogy itt sem az élet, sem a halál nem állt meg, ami még hátborzongatóbbá teszi a pusztulást. A madjarok törzsi gyűlésére, a kurultajra tartva késő este érkezünk Asztanából, a csillogó metropolisból a sűrű sötétbe burkolózott városkába, amelynek alig értelmezhetők a körvonalai. Tengelytörő földutakon, kihalt lakóépületek között döcög karavánunk a központ felé, amelyek minden ablakát, ajtaját betontéglákkal falazták be, akár valami járványfészekben. Jobb napokat is látott szállodánk előtt farmernadrágos, karcsú lányok korzóznak egymásba karolva, a szemközti elvadult parkból diszkózene bömböl. Aludni nem lehet a forróságtól, a szúnyogzenétől és a testünkön közlekedő millió rovar csípésétől.
Másnap kóválygó fejjel járjuk be a települést, s amit a sötétben nem értettünk, az most teljes kísértetiességében tárul fel. Amerre a szem ellát, Arkalikot városfekélyek borítják: az ablakfalazással, egész lakótelepek szarkofággá betonozásával a fosztogatás és a vandalizmus járványa ellen védekeznek az arkaliki kazakok. Elhagyott vidámparkot látunk szétesőfélben lévő óriáskerékkel, acélkosarai letépve csüngenek. Omladozó negyedeket felhasított lépcsőházakkal, kettévágott fürdőszobákkal, amelyeken mintha nehéztüzérségi tűz söpört volna végig. Félkész blokkrengeteget geometrikus rendben, használható elemeiből földszintes barakkokat építettek a leleményes túlélők. Csaknem megépült, jókora panelmecsetet a lakótelep közepén, minaretje bizarr betonsiló – csak a hívek és a müezzinek fogytak el közben. És mindenfelé kígyózó, jókora rozsdás csöveket, labirintusukban ösvényeket tapostak ki a helybéliek, mert a csövek legalább vezetnek valahová.
Arkalik, a szovjet kísértetváros „fénykorában” több mint százezer embernek adott otthont; túlnyomó többségük a környékbeli bauxitbányákban és az alumíniumiparban dolgozott. Ma talán negyvenezren maradtak. Kazahsztánnak ebben a térségében az út- és a gazdasági hálózat még mindig elsősorban Oroszország, semmint a délebbi országrészek felé nyújtózkodik. Arkalik mégis sok száz kilométerre van minden jelentősebb településtől; magára hagyatva, patkányoktól ellepve esik szét az északi sztyeppövezet közepén. Vörös bauxitsalakdombjait vadzöld gyom nőtte be – mintha megjelent volna az élet a Marson.
Ebben a városban talált egymásra a madjar és a magyar delegáció.
Bátorítóan mosolygó Lenin-fej és egy ütött-kopott űrkapszula ékesíti az arkaliki múzeum előtti felvonulási teret, amelyen ünneplőbe öltözött akszakálok, fejkendős matrónák és kazak tévécsatornák, újságok képviselői sietnek a magyarok elé. Arkalikban még ma is él néhány tucatnyi madjar: az asszonyok szertartásosan konfetti cukorkát szórnak papírdobozokból a fejünkre, mi illemtudóan csipegetjük a földről az édességet. A férfiak lelkes „asszalem alejkumok” közepette szorongatják kezünket, a múzeum bejárata előtt népviseletbe öltözött férfi zendít rá egy szép kazak dalra dombrán, azaz hosszú nyakú lantján kísérve magát.
– Mindnyájan ilyen jókötésűek a magyarok, mint maguk? – kérdezik a törékeny termetű akszakálok. Arcuk, külsejük első pillantásra semmiben nem különbözik környezetüktől. – A mi vérünk már nagyon összekeveredett másokéval, de legalább az önöké még tisztán magyar – mondják, és karunk vénájára teszik ujjukat elismerően. Egyikük azért nem kis büszkeséggel húzza le alsó szemhéját, megmutatván acélkék szemét. – A nem madjaroké nem ilyen ám – magyarázza.
Az arkaliki szürrealizmus újabb megnyilvánulása, hogy a helytörténeti múzeum igazgatónője, Biszalieva Akmaral egyszerre van két helyen: az emeleti termekben magyaráz, miközben a földszinten felel a sajtó kérdéseire. Kiderül, hogy ugyanolyan tojáshéjszínű szoknyában és blézerben két negyven év körüli egypetéjű iker tesz próbára bennünket. Izgatott múzeumi alkalmazottak és a madjar törzs tagjai kísérnek a vitrinek között, amelyek a torgaji vidék véres történelmének relikviáit rejtik – másfél évtized óta. Korábban, a szovjet fennhatóság alatt erről szó sem lehetett; hiszen melyik nagy birodalom hagyná, hogy áldozatai mementót állítsanak rombolásainak. Harckedvelő kánok, alkotóművészek, a gulágon ottveszett nemzeti hősök tárgyait mutatják be az igazgatónők. Meg lószerszámokat, madármotívumos hímzéseket, ékszereket, jurtadíszeket, kőbálványokat, amelyekre nehezen lehetne rásütni, hogy fényévekre esnek a honfoglalás kori magyar díszítőkultúrától. Egykor féltve rejtegetett, megsárgult fényképeken a nomád közelmúlt: jurtáik előtt ácsorgó, hagyományos viseletű férfiak, sztyeppi tevekaravánokkal vesződő emberek, pusztai háztartásban sürgölődő mezítlábas asszonyok… Végül azt kérdezik tőlünk az igazgatónők a múzeumban, netán van-e valami közünk a kunokhoz, vagy meg tudnánk-e mondani, mikor mentek el őseink innen keletről a Kárpát-medencébe.
Most nekünk esik nehezünkre a válasz.

Aki nem ismeri hét ősét, az hitehagyott – tartja a kazak mondás; és ezt a gyakorlatot a mai napig tartják a Torgaj vidékén is. Olyannyira, hogy öregebb akszakálok („fehér szakállúak”) akár 10–12 apai felmenőjüket is fel tudják sorolni és iskolai füzetlapokon családfákat szerkeszteni, vagyis több száz esztendőre nyúlik vissza emlékezetük. A nomád hagyományozásnak köszönhetően másra jószerivel nem is hagyatkozhat a kutató, csak erre az örökségre – ám ez sokszor jóval többnek és megbízhatóbbnak bizonyul, mint bármilyen hivatalos anyakönyvi kivonat.
– Ha egy nomád ember végül úgy dönt, elmond valamit, azt olyan jó stílusban teszi, hogy szóról szóra leírhatom – mesélte Benkő Mihály Kelet-kutató, a torgaji madjarságról két könyvet publikáló történész Budapesten indulásunk előtt. – A nomádok ékesszólók, emlékezetük, hagyományaik erősek.
Még akkor is így van ez, ha az elmúlt évszázadok orosz és szovjet gyarmatosítói minden eszközzel azért harcoltak, hogy felejtésre kényszerítsék a közép-ázsiai sztyeppek lakosságát. Az emlékezésért, a családfák vezetéséért ugyanis börtön vagy halál járt. A madjar törzs szállásterületén, a Torgaj-medencében azonban már hosszú ideje olyan makacs népek élnek, amelyek minden betolakodóval, a mongol dzsungárokkal, a kalmükökkel, a cári csapatokkal fölvették a harcot. Egy-egy halálra szánt, kitűnő képességű hadvezér élén – amilyen például a madjar Amankeldi vezír volt a XX. század elején –, a könnyűlovas harcmodor évezredes taktikája szerint kopjákkal, kardokkal, íjakkal rohamozták meg az oroszok géppuskával felszerelt reguláris egységeit – és többször megfutamították a túlerőben lévő seregeket. Foglyot természetesen nem ejtettek. A felkeléseket menetrend szerinti büntető hadjáratok követték: 1916–18-ban például egymillió kazahsztáni nomádot öltek meg az oroszok azért, mert nem voltak hajlandók munkaszolgálatosként részt venni az első világháborúban. Fegyvert a cári hatalom nem mert a kazakok kezébe adni. Nem csoda, ha a térség megszállói zárt területté nyilvánították a szabadságharcok torgaji tűzfészkét, a „sztyeppi főkormányzóság” legkevésbé paradicsomi földdarabját, ahová már a XIX. század végétől nem tehette be a lábát sem tudós utazó, sem baráti ország magas rangú politikusa. Az itteni népet megbélyegezték, első számú ellenségként kezelték.
De nem tudták eltüntetni a régmúlt minden nyomát.
„Milyen kis sereg győzött le egy hatalmas ellenséges sereget Allah nevében! Allah a türelmesek oldalán áll. (…) Saikh Mazid bagatur a madzsar [törzsi területről] kétszer eltalálta nyílvesszővel magát Burunduk kánt” – olvasható a Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Name című, XVI. században keletkezett krónikában (Benkő Mihály fordítása oroszból), amely Sejbani Muhammad kánnak a kazak és üzbég kánság megalapításában meghatározó szerepű hadjáratai történetét foglalja össze. Másik forrás pedig „a Naphoz hasonló” Abulhair kán hadszervezetében emeli ki a „madzsar Timurt” más előkelő kipcsak, najman vagy kongrat törzsbéli harcosok mellett. Benkő Mihály szerint mindez nem jelenthet mást, mint hogy az elveszett keleti magyaroknak (a madzsaroknak – lásd keretes írásunkat) a XV–XVI. században még jelentős szerepük lehetett az Arany Horda zömétől leszakadt Sejbanida kánok uralta, Abulhair kán idején a Volgától az Irtis folyóig terjedő keleti kipcsak birodalomban, sőt a hadsereg vezetésében is. Benkő úgy véli, Julianus magyarjainak azon törzseiről esik szó ezekben a forrásokban, amelyek a Volga mellől átköltöztek a kazak kánságokat megalapító kipcsak és más török törzsekkel együtt Közép-Ázsia pusztáira, a mai Kazahsztán déli részeire – vagyis a XVI. század során nem hódoltak be az oroszoknak, és nem olvadtak be a Volga–Oka menti sokszínű népességbe. Később a kipcsakokkal léptek szövetségre – azzal a törzzsel, amelynek töredékeit IV. Béla királyunk befogadta a XIII. században, a tatárjárás előestéjén –, s amikor azok északra vándoroltak a XVII–XVIII. század fordulóján, a madjarok is velük mentek – így telepedtek meg a mai Torgaj-medencében.
Bíró András Zsolt antropológus szerint a madjarkérdés ennél is mélyebbre nyúlik vissza.

Az első birkaebéd a legborzalmasabb, aztán már úgy megszokjuk a napi két-három frissen készített besparmakot, az „ötujjas”, azaz a közös tálból puszta kézzel fogyasztandó kazak ínyencséget, hogy észre sem vesszük, mikor kezdünk magunk is észveszejtő birkaszagot árasztani. Arkalikból a mocsárvidék felé vesszük az irányt; de rövid utazást követően újabb fogadóbizottság pattan buszunk elé a kihalt sztyepp közepén: két madjar nő harmonikázik és énekel, népviseletbe öltözött argün törzsbeli lányok cukrot szórnak, és tálcákon kumiszt, sós fánkot kínálnak. Így megy ez településenként egészen Szagáig. Hírünk megérkezésünk előtt bezengte a pusztákat. A kísérő autók CB-rádiójából folyamatos figyelmeztetés recseg kazak nyelven: a torgaji országúton magyar küldöttség közlekedik, mindenki fokozottan vigyázzon rájuk.
Mindez nem túlzott óvatosság, amint azt hamarosan saját bőrünkön tapasztaljuk meg.
Az argün lányok és a magas rangú madjar fogadóbizottság folyóparti jurtához kalauzolja csoportunkat, amelyet a tiszteletünkre állítottak. A birkát frissen vágták, fejét megpörzsölték, testét nagyobb darabokra vagdalták, sós vízben megfőzték, majd a vendéglátók tisztük szerint a vendégek előtt vagdalják apróbb kockákra a faggyútól csöpögő húst és belsőségeket, s főtt tészta ágyon tálalják fel az egészet. A fej meg a faggyúzacskóhoz közeli rész a legfőbb csemege, a legelőkelőbb vendégnek jár, többnyire Bíró András Zsoltnak, a küldöttség vezetőjének kell megbirkóznia a koponya szertartásos megnyitásával, az agyvelő kikaparásával és a búbánatos szemek eltüntetésével.
A folyóparti jurtában, a besparmaktálak körül, még mindig több száz kilométerre úti célunktól, a szagai kurultaj helyszínétől lassan összefutnak a Kazahsztán minden részéből gyülekező madjarok. Többnyire üzletemberek, értelmiségiek és magas beosztású hivatalnokok – vagy éppen a legegyszerűbb emberek –, akik több ezer kilométert is utaznak akár, és sok ezer dollárt áldoznak azért, hogy a törzsi gyűlés évszázadok óta először újra összeüljön. Kapcsolataikat megmozgatva bevonták a kazahsztáni külügy-, kulturális és idegenforgalmi minisztériumot is. Kifejezetten az Európából jött magyarok kedvéért.
Kurmangazi Sokpituli, az arkaliki elektromos művek ötven év körüli vezérigazgatója ugyancsak Torgaj vidéki madjar, a törzs köztiszteletben álló tagja, akinek Bíró András Zsolt sokban köszönheti a tavalyi genetikai expedíció sikerét. Kurmangazi kalauzolta a fiatal tudóst az első, legnehezebb napokban az idegenek elől elzárkózó törzsi területeken; s ő szervezte meg az idei magyar látogatók ellátását, több ezer kilométeres fuvarozását úttalan utakon. Rejtélyes mosolyú, szerény ember, nem akar beszélni erről. A mendemonda szerint ő akadályozta meg a függetlenedés utáni hanyatló években, hogy a madjar törzs szállásterületein megszüntessék az áramellátást.
– Ez a szülőföldünk, szívünkön viseljük a kurultaj sorsát – mondják a Nakipov testvérek, a hórihorgas Ajdar és a köpcös Ajbek, akik az almati madjarok vezetői, jómódú üzletemberek. Bár Kurmangazival nagyjából egyívásúak, ők már csak oroszul beszélnek. Mintapéldái az eloroszosított kazak értelmiségieknek, akiknek családját tönkretették a hódítók, nyelvileg mégis elsősorban ahhoz a kultúrához kötődnek. Miközben nagy kazak hazafiak, és persze nagy madjarok. – Tavaly ismerkedtünk meg a törzs szagai képviselőivel, ekkor határoztuk el a kurultaj megszervezését – folytatják a Nakipov testvérek. – Szülőfalunknak, a torgaji Kumsiknak jövőre lesz a nyolcvanadik alapítási évfordulója, erre is törzsi gyűlést szeretnénk összehívni. Nem, a modern időkben nem volt kurultaj. A mostani gyűlés kizárólagos célja, hogy a két népet, a magyart és a madjart egymáshoz közelítsük.
– Ápolják a kapcsolatokat a Kazahsztán-szerte szétszórt madjarok?
– Rokonok révén.
– A határon túl vannak nagyobb madjar közösségek?
– Igen, a magyarok a Kárpát-medencében – mondja Ajbek Nakipov.

„Mi csak a sztálini időkig visszamenőleg ismerjük történetünket. Igaz, van egy mesénk, amely szerint két testvér, Madjar és Kudjar, akik az Atil folyó mentén éltek, elindultak nyugat felé. Madjar egy szarvast követve eljutott oda, ahová készült, népével és állataival jó legelőt talált. Kudjart útközben elfogták, megölték és kettéhasították.” Benkő Mihály és kutatótársa, a kazak Babakumar Khinajat 2002-ben gyűjtötte ezt a mondát két kumsiki öregembertől. Babakumar Khinajat ugyanakkor arra hívta fel Benkő figyelmét, hogy a kettévágott testvér a kazak törzsi legendák jelképrendszere szerint azt jelenti, hogy egy nép kettévált.
Egyik fele erre, a másik arra.
A madjar törzs mindenesetre ma is ettől a daliás időkbe vesző Madjar vezértől eredezteti magát. Ez a nomád rend: a madjarokkal szövetségben élő argün törzs tagjainak őse Argün, a kipcsakoké Kipcsak. Ám ami további kérdéseket vet fel: az argünök leszármazási táblázataiban a Tokal, azaz „szarvatlan, balkézi”, tehát nem teljes jogú ág Madjar vezérig vezethető viszsza – ez a törzsi jelképrendszer szerint pedig azt jelenti, hogy a madjarok hajdanán kívülről csatlakozhattak a törzsszövetséghez. Felvetettük, hogy számos sztyeppi és – horribile dictu! – finnugor népnek, többek között a szkítáknak, az ujguroknak, a burjátoknak, illetve a manysiknak vagy a hantiknak a mondavilágában és szimbolikájában megtalálható a mi eredettörténetünkre hajazó mese szarvasokról meg népalapító testvérekről. Benkő erre azt felelte, ez igaz, de Kazahsztánban ilyen mondájuk csak a madjaroknak van.
– A mi törzsünk fiatal – jelenti ki Meiramgali Telibai, Kurmangazi testvére, aki vámhivatalnok az orosz határ melletti Kosztanaj városban, és aki szintén aktív szervezője a szagai madjar kurultajnak. – Mi is a Kazahsztánt megalapító törzsek közé tartozunk, de azt nehéz megmondani, pontosan honnan származunk. Annyit tudunk, hogy ősapánknak, Madjar vezérnek volt még két testvére: Aldjar és Kudjar. És hogy nemcsak a torgaji Szarikopa-tó környékén élnek argün-madjarok, de az észak-kazahsztáni Petropavlovszk környékén is a kiri-madjarok és az orosz Omszk város körzetében a kipcsak-madjarok – sorolja Meiramgali.
Ki erre, ki arra.
Mi tovább Torgaj városka felé a téli fagyoktól és a tavaszi özönvizektől szétmart országúton, amelyen a szétesés határán lévő Ladánk százhússzal repül. Hiába rimánkodunk a kazak sofőrnek: egy hatalmas gödröt már nem tud elkerülni – a Lada alja leszakad, mi meg kis híján ott hagyjuk a fogunkat a madjar szállásterület peremén.
Folytatjuk