(ki legyen türelmes…)

Én nem tudom, hogy a Magyarországon oly szépen beltenyésztett liberális politikusok milyennek élik meg érzelmileg és gondolatilag a liberalizmust. Tanként fogják-e fel, esetleg politikusi szerepként, amelynek mozgatórugója és regulázója maga az elv, vagy a rációt valamiféle belső érzés, jelesül a szabadság széthintésének szüntelen vágya is erősíti, a személyes agresszivitást közösségi erénnyé szublimálva. Mert bizony, hogy őszinte legyek, a magyar liberális politikai elit jeleseinél agresszívabb lényt elképzelni sem lehet.
Vessünk egy futó pillantást az egyik magyar liberális etalonra, Fodor Gáborra aki, ha elnök nem is, de miniszter már kétszer volt szabad demokrata–szocialista színekben. Személyes megszólalásai alapján a kilencvenes évek legelején össze lehetett volna állítani a liberális közhelyszótárt. Tévedünk talán, ha azt állítjuk, hogy a politikai korrektség teljes fegyverzetében pattant ki annak idején Kis János fejéből, bár pattanásról túlzás beszélni, mivel egykori fideszes társai szerint világ életében felettébb lusta legény volt. Ez a lustaság azonban lehet, hogy csak a „lassú víz” effektust erősítette, mert lám, hiába bukott miniszterként akkorát a derék Horn alatt, mint Rottenbiller, a még derekabb Gyurcsány kormányában is miniszter lett, bár egykor, a rendszerváltás küszöbén, amikor jómagam interjút készítettem vele, még serény, kommunista- és KISZ-falónak mutatkozott, ha serénységén át-átütött is a szerénység.
Nála szerényebb s az önmérsékletben túlszárnyalhatatlanabb embert még nem ismertem. Ez az önmérséklet heves, belső öntudattal párosul, van egy olyan érzése a szemlélőnek, hogy Fodor Gábor magamagára is liberális etalonként tekint, s általában erkölcsi fölényt érez a való világ több teremtményével szemben, s a másképp gondolkodókat egy alantasabb szellemi szférába sorolja. Ez azonban puszta feltételezés, mivel átgondolt, mondhatni kitervelt szelídsége paravánként takarja el belső világát a kíváncsi tekintetek elől. Higgadtsága, hogy egy ideillő zsurnalizmussal éljek, közmondásos. Ha megszólal, érvei nem csupán gondolati töltésük miatt elsöprőek, hanem szelíd, bár magabiztos előadásmódja révén is. Az ő szájából a legszürkébb közhely is szivárványszínekben tündökölve bukkan elő. Ez az ember szemlátomást az elesettekért, a megnyomorítottakért él, az ő esélyegyenlőségükért küzd higgadtan és körültekintően, s legfőbb értéknek az emberi szabadságot és méltóságot tekinti. Ez ruházza fel – hogy úgy mondjam, és ne másképp – hihetetlen higgadtsággal és kikezdhetetlen nyugalommal. Már-már majdnem leírtam emitt, hogy egy angyalt lehetetlen kihozni a sodrából, mivel nincs is sodra. De ilyesmit mégsem írhatok le, mivel Fodor Gábor is csak ember, bár fentebb van az átlagosnál, miként ez minden megnyilvánulásából kiderül.
Alaposan megdöbbentem tehát, amikor arról értesültem, hogy ez a szelíd, rendíthetetlen liberátor egy hajléktalannal került szóváltásba, s bár az hat gyermek atyjának állította be magát, Fodor Gábor némi türelmetlenséggel állatnak nevezte. Hogy őt minek nevezte a hajléktalan, attól most bátran eltekinthetünk, mivel Fodort nem egy hozzánk hasonló sértődékeny, esendő és ingerlékeny lényként ismertük meg újkori történelmünk során, hanem úgy, mint – rejtetten, de – felettünk álló személyiséget, aki már-már éteri, vagyis olyan (bár nem illő belekeverni ide keresztény hivatkozásokat), aki a megaláztatásban felmagasztaltatik. Ráadásul egy szabad demokratának tudnia kell, hogy a hajléktalanoknak nem merő véletlenségből nincs fedél a fejük felett, hanem különböző tragédiák, sorscsapások, mentális zavarok s más emberi esendőségek mián, így ő maga és szitkai eleve más elbírálás alá esnek, mint a normális körülmények között élő személyeké. Ráadásul egy politikusnak több gyalázkodást illik elviselnie, mint valamely egyszerű halandónak. Mielőtt leállatozta volna a hajléktalant, Fodor Gábornak Gyurcsányra kellett volna példaképként gondolnia, aki a személyét érintő szitkokat hallván megértően mosolyog, sőt szinte csettint az ujjaival. Idekívánkozik egy szép, liberális közhely: mindenkit a saját szavai minősítenek.
Hogy ez érvényes-e az állatozó szerény, türelmes Fodor Gáborra is, én nem tudom…