Mindent kiszivárogtatok (34.)

Mindent. Ebben a nyári „ogurci” -szezonban az 1975-ben írt és előadott, akkor nagyot „szóló” alábbiakat is. Írásban sem árt a „múltunkat” (?!) időnként újra rögzíteni.

OROSZ REGÉNYTRILÓGIA
I. rész – Cári idők
Olga Puhatolozovna közelebb bandzsított, repdeső varkocsával vájatta a rönköket a kasmárba. Szokásától eltérően nem térdepelt le a muzsikok előtt, hanem Vanyjuskáját várta Pravoszlávba.
A hólé kupacokba kásult, beszívták a heringek. Az orosz falu aludt, tollatlan dunnyuskáján a szél csak itt-ott fodrozott huzatot.
– Akszenyka, becsurog a bádogeresz; megvadítod a lovakat. Horganyozott lavórt vett elő, abba csúsztatta magából a káposzta-borjakat. Tőgyén a férfi még hosszan tetvészkedett.
– Eh, Kunyecska, Kunyecska. Már emberéletben kereskedsz? – gyömöszölte a vodkásdugót a szájába, hogy ne folyjon belőle a szó.
– Mennyit vesztettél megint, te istenfattya, te semmirekellő?!
A bűz és a mocskok trágyaléként áradt szét a gőzölgő zupában, a szentkép mögül előrekerült a szappan.
– Köpj le, bátyuska! Csak akkor vagyok boldog, ha sírhatok. – Egyik szemében petróleum pislákolt, a másikban csillag ragyogott. Elérhetetlen ezüst félrubeles világított a hold helyett.
– Négy emberéletet vesztettem kártyán, a börtönben, most pótolnom kell, hogy kiszabaduljak, megszabaduljak, elszabaduljak, felszabaduljak.
– Szabdaljátok fel!
Levágta a hagymát a kupoláról, és az éppen arra sétáló cár atyuskával megvakíttatta magát; de még mindig nem látta világosan a sorsát. Ott hagyta hát a hegedűt a háztetőn, és elment.
Eh, Kunyecska.
Talán helytelenül tudtad a helyedet a világban. Talán hamarabb születtél, talán épp rosszkor. Hátha rosszul akartad a rosszat, rosszul a jót, jól a rosszat.
Szélesre morzsolt tenyered dandárparancsnok lehetett volna. A világon a legelsőnek találhattad volna föl a: legelsőt. Rólad neveztek volna el téged. A borotván is az élen járták, most a saját emlékművednek a talapzatát sem leled.
Eh, Kunyecska, ej, te nyicsevó!
Még fel sem tűntél, és máris eltűntél. Negyedóra múlva nyomod sem lesz, nemhogy követőd. Bár amott is haldoklik valaki. Nem, mintha inkább születne. Lent a földben te mélyebben érzed, hogy ez egyre megy.
Mikor idáig ért, kanyarított egyet a Donból, a Nap már lebukott a földalatti mozgalomban, a tajgán nem volt sztyepp, csak Szibéria, de a hamu alatt már csírázott a krumplivirágocska.
Valami még eszébe jutott. Elhessegette. Hess.
Eh, Kunyecska, Kunyecska. Kis ötlet voltál te egy nagy országban.
II. rész – Napfelkelte
Okszonyjov, a „Harcos Proletár Kompót” faliújságosa csak néz rám, mikor Batyjusin komisszár tüdőlevesét hozom. Mifelénk nem szeretik az ilyen cefre hajcihét. Mondtam is Paljusin Avrahonyimnak, meglásd, a te Vitalij Szemjonovicsod rosszul gyakorolja a vörös zsolozsmát! Afféle fehér szimbirszki, atamán pogány, aki a hajnalból is csak a hasadásra figyel; az ilyen ember a forradalomról a meglévőnél is több bőrt nyúzna le.
– Hallod-e, te komisszár, kitekerem a nyakát a te Genyaidovodnak, ha az én embereimet, a te ellenségeidként, magunk ellen fordítjuk. Mondtam is magának Arkagyij Pasuhonovnak, ide figyeljen – mondtam –, a járásban is tudni kellene, ki kivel? Mikor miért? Honnan meddig? És amíg nincs egyenruha, honnan tudjuk, hogy ki a vörös és ki a fehér?
Ha meg majd átállnak, minek harcoljunk ellenük?
Hogy kevesebben legyünk?
Puskával csak az élőt lehet meggyőzni.
Dolgusin zászlóírnok helyeset köpött, mielőtt Pasuhonov csitítóan agyonlőtte volna.
Csak az a lényeg, hogy az emberek először bízzanak bennünk, s csak azután magukban. Mert a forradalmat is emberek csinálják, és csak azt lehet lefoglalni, ami már másé volt, és csak azt lehet visszafoglalni, amit már elfoglaltak, és csak az tud átállni, aki ellenünk volt.
Ez a dialektika!
Folytatjuk