Négy láb jó, két láb rossz

Felvonulnak megint jók és rosszak, ezúttal Bille August dán rendező új filmjében, amely Nelson Mandela előtt tiszteleg. A Goodbye Bafana spielbergi modorban szónokol rasszizmusról, toleranciáról és arról, hogy egy diktatúrában nem a rabtartó, hanem a rab az igazán szabad. Díszliberális tanmese Dél-Afrika három évtizedéről és arról, hogy azért a víz az úr.

Miért szakították el azt az anyát a babájától? – kérdezi a gyermek az apját a Goodbye Bafanában.
– Nincs útlevelük. Ezért tartóztatták le őket – hangzik a válasz.
– Nekünk van útlevelünk?
– Nincs szükségünk rá.
– Miért?
– Mert fehérek vagyunk. Ez az apartheid.
Bille August nem vacakolt a történetmeséléssel. Nem volt kíváncsi okokra és következményekre, piacra dobott egy könnyen megrágható és emészthető, lineáris cselekményű s természetesen megható PC-filmet az apartheidrendszer bukásáról, azzal a meglepően új tanulsággal, hogy a rasszizmus rossz, s hogy az emberek egyenlők. Valós történelmi alapra (az apartheid- rendszer embertelensége, a kegyetlen börtönök, Mandela kitartása, a dél-afrikai szabadságharcosok elszántsága) épülő filmje javarészt fikció. Egy börtöncenzor története, aki Nelson Mandela karizmájának köszönhetően olyan személyiségváltozáson esik át, mint A mások élete megtört Stasi-tisztje: szinte átigazol a túloldalra, a kétlábúaktól a négylábúakhoz. A börtönőr visszaemlékezései alapján készült Goodbye Bafana a Mandela árnyékában tevékenykedő rendszerbábu portréja; a kisemberé, aki a nagy emberek fölötti hatalmát gyakorolva ébred rá kisemberségére.
Csakhogy a börtöncenzor, Gregory nem érdekes ember. Olykor esendő, olykor szeretni-, olykor megsiratnivaló, de unalmas. Meg sem közelíti A mások élete – a nemrég elhunyt Ulrich Mühe által játszott – csinovnyikját, Ulrich Mühének még az arcizma sem rezdült, mégis lehetett tudni (érezni), mikor fut át homloka felett a kiábrándultság fellege. A Joseph Fiennes megformálta börtöncenzorról viszont „üvölt”, hogyan/miért lehet a rossz ember jóvá (a film elején legszívesebben agyonveretné „a világ legelvetemültebb terroristájának” egész rokonságát, nem sokkal, úgy húsz évvel később viszont csodáló cselédjévé lép elő). Nála már csak a felesége, a vérbeli náci karaktere a szánalmasabb: a jéghideg gyűlölködőből a film végére szerelmetes Mandela-fan lesz. Gregory tehát kevés ahhoz, hogy lekössön (ráadásul a valóságban nem létezett), ellentétben Dennis Haysbert Mandelájával, akiről viszont csak annyit tudunk meg, hogy – miként az a politikai foglyok esetében lenni szokott – intelligensebb és tisztességesebb a teljes börtönszemélyzetnél, beleértve természetesen az egész politikai elitet.
A Goodbye Bafana Nelson Mandela börtönbe kerülésével nyit, szabadulásával zár. Nem beszél arról, kik beszélik a xhosa nyelvet, kik azok a kaffirok, hogyan élnek, s miért jött létre a kiirtásukra berendezkedett apartheidrendszer. Nem beszél arról, hogy a fordulat (Mandela szabadulása) után mi lett velük. Hogy Dél-Afrika olyan paradicsom lett-e, mint azt a Szabadság Charta szerzői remélték. Arról sem, hogy Dél-Afrika lakói az apartheid után egyenlők és szabadok lettek-e, és mi lett az apartheid kiszolgálóival.
A bafana xhosa nyelven fiút jelent. A börtöncenzor gyerekkorát egy fekete gyerekkel, egy bafanával töltötte. Egész élete arról szól, hogy visszataláljon hozzá. Végül Bafana, a békés természetű behemót bácsi, aki négy lábon mászott be, két lábon sétál ki a börtönből, ő meg ott marad őrizni a magányt – a rácsok mögött.
(Goodbye Bafana. Színes, feliratos, angol, dél-afrikai, német, belga, luxemburgi dráma. Rendezte Bille August. Forgalmazza a Budapest Film.)