Nemzetféltő együttműködés

Nemrégiben, augusztus 14–16-ig mintegy százötven határon inneni és túli magyar író, szociológus, regionális és országos szintű politikus találkozott Tokajban. Csonka Magyarország északi régiójában immár harmincötödik alkalommal szerveztek vitát a szó művészei olyan gondokról, amelyek a Kárpát-medencei magyarság egészét érintik. A 35. Tokaji Írótábor fő témája a globalizáció hatása volt az úgynevezett tájhazákra, de szó esett a határon túli színházakról, az irodalom és az írótársadalom missziójáról, mi több, az írótábor nem túl biztató jövőjéről is.
A magyar és a világirodalom művelői között amióta él és virágzik a szó művészete, burkolt vagy élénk vita folyik arról, hogy az irodalomnak élet és halál problémáival vagy nemzeti sorskérdésekkel kell-e inkább foglalkoznia. Boldogabb időkben e kétféle álláspont képviselői csak az arányokról polemizálnak. Az igazán kiemelkedő tehetségek tisztában vannak azzal, hogy a hiteles alkotó egyszerre néz szembe a nemzethalál és a metafizikai értelemben vett elmúlás fenyegetéseivel. Ám szélsőségekre hajló korokban, diktatúrákban és a jelenlegi posztkommunista Magyarországon még mindig a hatalom manipulációját irányító ideológusok vagy megalkuvó irodalomtörténészek akarják előírni, hogy milyen legyen az irodalom. Az ötvenes években az elkötelezettséget hangsúlyozva várta el az íróktól a hatalom a lojalitást. Mivel a nemzeti sorskérdésekkel őszintén vívódó irodalom hamar szembefordult az antihumánus világgal, az egyre okosodó hatalom a hetvenes évek közepétől kezdve maga kezdte el támogatni az abszolút intakt, metafizikai és társadalmi üzenettől mentes szövegirodalmat.
Nem véletlen, hogy a tokaji írótábor éppen 1975-ben, a posztmodernizmus hajnalán jött létre, Fekete Gyula, Cseres Tibor és mások bábáskodásával. Az 1956-os forradalom és szabadságharc után egyre gyöngülő, de ugyanakkor egyre ravaszabbá váló hatalom az indulatokat levezető szelep szerepét szánta az írók tokaji agorájának. Azt remélték, hogy három napig, élve a mormogás jogával, jóízű borozgatás közben kibeszélik magukat a gondolkodók, hogy aztán minden maradhasson a régiben. Ám ez olyannyira nem sikerült, hogy egy ízben, a nyolcvanas évek közepén a letiltás eszközével kellett élnie a hatalomnak az udvarias mormogás helyett üvöltve méltatlankodó és lázadó írók megfékezésére. A mostani, posztkommunista kormány a burkolt diktatúra játékszabályainak megfelelően anyagi eszközökkel próbálja ellehetetleníteni a kellemetlen, nehéz emberek eszmecseréjét.
A két és fél napig tartó írókonferencián az írók, Jókai Anna, Mezey Katalin, Serfőző Simon, Barabás Zoltán, irodalomtörténészek, Kötő József, Szakolczay Lajos, Székelyhídi Ágoston, Vasy Géza, Pomogáts Béla és mások megidézték a múltat, és föltették az örök kérdést is: szabad-e, kell-e foglalkoznia az irodalomnak a nemzet sorskérdéseivel? Például azzal, hogyan hat az Európai Unió a nemzeti kultúrákra, annak leghitelesebb hordozóira, a tájhazákra, a régiókra? A többség úgy vélte: önmagában az unió, a modernizáció, sőt a sokat kárhoztatott globalizáció is szolgálhatná a nemzet érdekeit, ha olyan kormányunk lenne, amely a magyarság, a kis és nagy régiókban élő emberek érdekeit képviselné. Ám ez a kormány olyan katasztrofális helyzetet teremtett, amelyre a jelenlegi Európai Unió, ha akarna, sem tudna semmiféle gyógyírt. Ráadásul nem is nagyon töri magát értünk. Elgondolkodtató, hogy a hívő, keresztény spirituális irodalom kiemelkedő képviselője, Jókai Anna is kimondta: ebben a világban a tisztességes író nem tehet mást, mint hogy aktív közéleti tevékenységet folytatva, naponta emeljen szót a legszegényebb, a legkitaszítottabb, legárvább honfitársainkért. Maga a tokaji tájhaza hazánk jelenlegi helyzetének hű szimbóluma. Megbonthatatlannak látszó geopolitikai egység, amelyet a trianoni diktátum mégis szétdarabolt. Utalva Vasy Géza és Serfőző Simon nyilatkozataira: a tájhaza tájegységeit tovább rombolta, jellegtelenítette a szocializmus. Kezdte a téeszesítéssel, a tanyavilág felszámolásával, folytatta az összevonásokkal, kétezernyi település szerep nélkülivé tételével. A kisebb egységek, a falvak pusztítását 2002 óta újrakezdte a hatalmon lévő kormány a mezőgazdaság további lehetetlenítésével, az iskolák és a postahivatalok bezárásával, a vasútvonalak folyamatos sorvasztásával.
A jelenlegi kabinet formális érdeklődés mögé bújtatott közönynyel reagál a tájhaza megmentéséért tett erőfeszítésekre. Amikor Tokaj 2004-ben a világörökség része lett, Mezey Katalin, az Írószakszervezet főtitkára írótársaival kidolgozta a Tokaj világörökség – Irodalmi út című szépen illusztrált kiadványt, amely a minőségi turizmus hazai és nemzetközi híveinek figyelmébe ajánlja a vidék különleges arculatát egy tizenhét stációs irodalmi-történelmi kirándulás leírásával. A program megvalósítására mind a mai napig nem adott támogatást a kulturális kormányzat. És lépten-nyomon cserbenhagyja a határon inneni és túli magyar irodalom, a magyar színház, a magyar művelődés szentélyeit. Bár a magyar színjátszás egykori fényét, dicsőségét határon túli teátrumok őrzik, a kormány és a lojális szakma lebecsüli és a végletekig agyonhallgatja őket. És ami a legszörnyűbb: vészesen fogy a magyarság, határon túl és innen.
Mivel a magyar kultúra, s vele együtt a tokaji írótábor 2003 óta folyamatosan életveszélyben van, az írótábor résztvevői arra kényszerülnek, hogy saját magukkal is foglalkozzanak. A konferenciára látogató szocialista politikus, Szili Katalin úgy vélte, hogy a magyar kultúrát támogatnia kellene a kormánynak, de egy hét elteltével visszagondolva szépen csengő szavaira, nem tett még olyan ígéretet sem az ügy érdekében, amit számon lehetne kérni. Halász János fideszes politikus nem véletlenül mondta ki kissé sarkított keserűséggel: a kormánytól a kultúra minimális támogatását is csupán alkotmánybírósági határozattal lehetne kicsikarni. Bár Serfőző Simon költő, a Tokaji Írótábor Egyesület kuratóriumának elnöke bejelentette: a 2008-as, 36. Tokaji Írótábor témája már megvan, a fiatal, pályakezdő írók sokszor megalázó, a rendszerváltozás óta csöppet sem javuló gondjairól szeretnének vitatkozni. Ám kétséges, hogy lesz-e egyáltalán írótábor. Attól a kormánytól, amely az emberek gyógyítását, a közoktatást, a közművelődést teljes mértékben kiszolgáltatja a pénz mindennél kegyetlenebb hatalmának, aligha várhatjuk akár a nemzeti elkötelezettségű irodalom, akár a természet- és bölcsészettudományi alapkutatások, akár a pályakezdő írók, akár a nemzeti kultúrahordozó tájegységek támogatását. Pedig a művészetek és a tudományok csak azért nem termelnek profitot, mert annál sokkal fontosabb missziójuk van: a múlt értékeinek átörökítése a jövő nemzedékeinek megmentéséért.
Vasy Géza hozzászólásában arra emlékeztette írótársait: szeptember 22-én tisztújító közgyűlésre készül a Magyar Írószövetség, ami szintén nem csak az írótársadalom magánügye. Szavait csak megerősíteni tudjuk. Akár a pártállami időkben, ma sem beszélhetünk már egyetlen nyilvános fórumon sem afféle széplelkek módján csupán a decens esztétikum és a magas tudományok elvont kérdéseiről. Tokaj legfontosabb üzenete, bár valóban az utolsó órában vagyunk, nem a vészharangok kongatása. A magyar írótársadalom legjobbjai pártállásra való tekintet nélkül szólítanak föl cselekvő együttgondolkodásra minden tisztességes embert, aki szívügyének tekinti a magyar irodalom, a magyar művészet, a magyar tudomány, a magyar tájhazák és az egész Kárpát-medencei magyarság megmentését és fölemelkedését. Mert lehet, hogy valóban a nemzeti kultúra végnapjait éljük.