Plakát

– Gyűjjön ide az úrfi, és fotografálja le a csecsemet! – kiáltott felém a fűben ücsörgő fiatal cigány aszszony. – Majd kiplákátírozza Budápesten – folytatta, és hamar gombolni kezdte a blúzát. A gyakorlott fotóriporter ilyen esetben gondolkodás nélkül dolgozni kezd, ami néha nem szerencsés reflex…
– Mit csinálsz, te asszony? Nem bírsz magaddal? Azonnal szájon váglak ám! – rivallt az alkalmi modellemre egy hatalmas Jockey Ewing-os kalapban közeledő Gábor cigány. Tiszteletet parancsoló hatalmas bajusza csak úgy rángatózott a dühtől. Jobbnak tűnt, ha másokkal folytatom a pajtáskodást, mielőtt nekem is kijut a nyaklevesből.
A feketetói vásárra mindig sok roma érkezik. Akkor is így volt. Alig léptem odébb, máris újabb cigány barátra leltem:
– Az úr lányokat fotografál? – állt elém hetykén egy kamasz cigány fiú. Még mielőtt megmagyarázhattam volna az előző esetet, már kaptam is az újabb ajánlatot: – Ha az úrfi szerez nekem egy fehér nőt, én olyan cigány asszonyt mutatok be az úrfinak, hogy csak na! Minket, cigányokat lenéznek a fehér nők, de magának biztosan sikerül elcsábítania nekem egyet – bátorított a kis Gábor. Pestiesen szólva se köpni, se nyelni nem tudtam a felkérés hallatán. Majdnem tíz percembe és több száz méterbe került, mire a kanos haver lekopott. Nyugalmam azonban nem lehetett, mert lépten-nyomon újabb és újabb, portékájukat áruló romák csapódtak hozzám.
– Tessék megvenni, ócsón adom! Nem fogja megbánni, nézze csak, milyen szép! Fogja meg, ettől még nem kell megvennie, csak nézze meg! Látja, milyen jó minőségű? Ócsón adom! A boltban tízszer többe kerül! Ha kiviszi Magyarba, ott drágán eladhatja, ha magának nem kell! – tukmálták árujukat tucatnyian, miközben maguktól alkudták le ötödére „olcsó” árujukat.
S akkor még nem is szóltam a jósokról, akik hagyományos mondókájukat hajtogatva igyekeztek pénzt kicsalni tőlem. Minden verssort követően újabb és újabb pénzérmét kell a tenyerünkbe tennünk, hogy újabb és újabb közhelyeket halljunk a jövőnkről. S aki nem hajlandó a végtelenségig adakozni, arra könnyen átkot szórhat a jósnő.
A vásár végén, ha nehezen is, de felkapaszkodtam a vonatra, s már alig vártam, hogy magyar földre érjek. A vagonok tele voltak roma kereskedőkkel, akik mindenféle kacatot igyekeztek átszállítani Magyarországra. A román vámosok azonban résen voltak, és láthatóan minden „üzletembert” megpróbáltak megvámolni. Egyikük azonban nem tudott fizetni, ezért az ablakokban bámészkodó cigány emberektől kért kölcsön. Majdnem lekéste a vonatot – már nekilódultunk, amikor megannyi batyujával sikerült felkapaszkodnia a vagonba, ahol fennhangon csak ennyit mondott lihegve, de elégedetten:
– Hiába, magyarok vagyunk, muszáj összetartanunk!
Hát így.