Szikora Róbert, a legkisebb királyfi

Negyed évszázadot tudhat maga mögött a csiki-dam stílust életre keltő zenekar, az R-Go. Huszonöt gyertya elfújásával kívánhatunk nekik további sikereket a szeptember 15-i születésnapi koncerten, a Kisstadionban. Talán nem kell sem a zenekar tagjait, sem vezetőjüket, Szikora Róbertet bemutatni; a negyven éve színpadon lévő, dobosból lett énekessel az eltelt huszonöt évről, a döntésekről és a hit erejéről beszélgettünk.

Tudomásom szerint gyermekként határozta el inkább a dobolást választja, s nem a teniszt. Hogyan emlékszik vissza erre a pillanatra?
– Úgy emlékszem, különös, euforikus állapot uralkodott el rajtam. Teniszedzés után egy barátommal sétáltunk haza, megkérdezte, láttam-e az Ifjúsági Magazin legújabb számát, benne egy dalt, amit szerinte meg kellene tanulnunk, s előadnunk. Már a beszélgetés alatt felfokozott érzelmi állapot kerített hatalmába, nem beszélve az első közös próbákról. Persze akkor egy tonettszék és a fedő mint cintányér jelentette a hangszert. Gyermekként a döntésem súlyát nem éreztem, hiszen édesapám énekes volt, ezért már hároméves koromtól velem volt a zene. Azóta sem tudok egy zenekarnál természetesebb közeget elképzelni.
– Mennyibe került az első dobfelszerelése?
– Kereken húsz forintba, s egy úttörődob volt. A második, a Kozmosz áruházban vásárolt hangszer emléke is erősen él bennem. Érdekessége az volt, hogy a nagy dob egy hawaii ruhás nőt ábrázolt pálmafák és virágok társaságában. Talán innen származik az R-Go stílusának ötlete is.
– Egyszer azt nyilatkozta, hogy első zenekara, a One World koncertjei előtt mindig belázasodott. Tart még ez a láz?
– Akkoriban valóban szó szerint felment a lázam, ma azonban már lecsillapodtam, s az izgalom inkább lámpalázzá alakult. Örülök, hogy ezt az izgalmat, ami néha szélsőséges méreteket ölt, ma is átélem, hiszen a nagy színészek azt mondták, a pályának onnantól kezdve már nincs értelme, ha a láz megszűnik.
– Koncertjein most is úgy táncol és énekel, mint a zenekar születésekor. Honnan meríti az energiát?
– Nem tudom, honnan, csak azt, van. Persze kell hozzá genetikai adottság, meg az, hogy bár gyermekként máshogy döntöttem, most is teniszezem. Sokszor fordult elő koncertek során, kisebb szórakozóhelyeken, hogy az ájulás környékezett.
– Hogyan jellemezné az elmúlt huszonöt évet?
– Boldog állapot. Elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy azt csinálhatom, amit mindig is szerettem volna. Eleinte a Jóistentől azt kértem, hogy ne vigyenek el katonának, majd azt, hogy ne kelljen egy helyben ülve dolgoznom, s hogy édesanyámmal mindenünk meglegyen. Mielőtt a Hungária együtteshez csatlakoztam, meglehetősen kevés jutott nekünk.
– Ekkor fogadta meg, hogy mindig lesz otthon téliszalámi?
– Igen. Amikor megyek hozzá látogatóba, gyakran eszembe jut az egykori fogadalmam, s viszek neki ajándékba. Olyankor csak egymásra nézünk, s azt érezzük: ez az, megvan.
– Mégis, van valami, ami hiányzik az életéből?
– Van, de nem árulhatom el. Biztos vagyok benne, hogy Isten mindig kitölti az űrt, s ha nem is adja meg mindazt, amire az ember vágyna, valahogyan mindig pótol. Szerencsére az életemből csak olyan dolgok hiányoznak, amik nélkül azért lehet boldogan, teljes életet élni. A bajt abban látom, hogy az emberek folyton elégedetlenek, akár a gyermekek: még ezt is kérem Istenem, meg azt is.
– Ha most kellene újra kezdeni, belevágna?
– Persze. Bár gyakran fogalmazódik meg bennem a kérdés, hogy talán papi, szerzetesi hivatásnak kellett volna szentelnem az életem. Olyannak, aki az emberek közt él mindennap, figyel rájuk, és közvetít. A válasz azonban mindig az, hogy végeredményben mindenki pap, aki annak tartja magát, s ha a szeretet hatalmát és Isten megbocsátását hirdeti. El tudom képzelni, hogy a Jóisten egyszer majd elém áll, s azt mondja: tedd le a szakmádat, más hivatásnak kell élned. Hiszen azért tett engem népszerűvé, hogy azok az emberek, akikkel találkozom, hallgathassanak rám, a feladatom pedig, hogy hitelt érdemlő legyek.
– Az összes zenekarából ön lépett ki. Menekült valami elől?
– El semmi sem hajtott, csak azt tudtam, még nem érkeztem meg. Az érzés talán összefügg azzal, hogy nem tudom elviselni a tehetségtelenséget, viszont folyton vágyom a tehetségre.
– Mit jelent ma önnek Fenyő Miklós neve?
– Az első benyomások embere vagyok. Amit elsőre hiszek, gondolok valakiről, azt egy életen át megtartom. Ugyanúgy tisztelem most, mint amikor csattogós lepkével a hátam mögött megláttam őt egy táncdalfesztiválon. Az a pillanat, amikor megkeresett hófehér öltönyben, hogy megkérjen, legyek tagja a zenekarnak, felejthetetlen. Aztán, hogy később mi történt – emberileg –, azt már elfelejtettem. Egy zenészt én nem civilként minősítek, hanem hogy mennyire tehetséges.
– Mit gondol, az eltelt huszonöt év alatt hányszor cserélődött a közönsége?
– Ahogy a zenekar életében korszakok váltották egymást, úgy változott a közönség is. Az első váltás akkor következett be, amikor rajtam kívül senki sem maradt meg az eredeti csapatból. Ekkor jelent meg Az idő című nagylemez. Ezt követően, a rendszerváltozással egy időben létrejött R-Go Proletars, teli fiatal, új hangot kereső taggal. Természetesen létezik egy mag, amelynek tagjai elkísérik a zenekart s engem minden külső hatás, változás ellenére.
– Úgy tudom, a mesék igen fontosak az életében.
– A mesék óriási bölcsességet hordoznak magukban, ezért szeretem őket. Amikor olvasom vagy hallom őket, elkerülök egy olyan világba, amiről bár tudom, hogy nincs, mégis azokban a percekben hiszem a létezését, mert vágyom rá, hogy igaz legyen. Másrészt mindig magamra lelek a történetekben, talán, mert életem során mindenhol én voltam a legkisebb, s egyszer én is elhatároztam, hogy elindulok szerencsét próbálni.
– Mi jut a szóról eszébe: alázat?
– A legalsó lépcső, amelyre ha nem lépsz fel, nem mehetsz tovább.