Katasztrófaturizmus

Trinidad mellett forr a tenger: állítólag épp iszapvulkán keletkezik. Trinidad és Tobago államban nem szokatlan az ilyesmi, itt található például a világ legnagyobb aszfalttava. Talán ez az egzotikum sarkallt bennünket arra gyermekkori barátommal, amikor szentül megfogadtuk: ha első ízben elhagyjuk majd a trianoni határokat, nem Csehszlovákiába vagy Jugoszláviába tesszük be a lábunkat, hanem a festői Trinidadra. Azt már akkor is sejtettük, hogy Port of Spainbe, a „spanyol kikötőbe” bajosan lesz közvetlen repülőjárat Ferihegyről, de kritikátlanul bíztunk a gondviselésben. (Elvégre álmaink földjét is a Szentháromságról nevezték el.) Mint annyi minden más, ez a nagyra törő terv is kútba esett, Trinidad azonban nem tudott leszédülni a képzeletbeli piedesztálról: mindig önkéntelenül megmelegszik a szívem tája, ha éppen onnan delegálják az esedékes szépségkirálynőt.
A trinidadi iszapvulkán csupán a szokott geológiai rutin: szigetek süllyednek el az óceánban, s emelkednek ki belőle; ez történik időtlen idők óta. A kontinensek például valaha egyben voltak, és csak az újszülöttnek új vicc, amikor ollóval kivágja a kontinenseket az iskolai atlaszból, s Afrika meg Dél-Amerika partjai tökéletesen passzolnak. A fortyogó trinidadi tenger sajátos, fonák katasztrófaturizmust indukált: itt ugyan nem a Titanic-effektusról van szó, amikor elmerül valami a habokban; hanem épp az ellenkezőjéről, a Vénusz-effektusról, amikor kiemelkedik valami a habokból. De hát – mint a teremtés megannyi más csodája – ez sem az a kifejezett steril folyamat: néhány százezer hal élve megfő vagy megsül, talán pár kósza faj is kihal; úgyszólván már fel sem kapjuk a fejünket ilyen bagatell fejleményekre. Akik rögvest odarohannak, egy új sziget születésének fennkölt aktusában bíznak – miközben rá se bagóznak a megannyi lakatlan sziklára meg atollra, amelyeket az alkalmi Robinsonok az idők során annyiszor a tenger fenekére küldtek volna.
Mifelénk más jelmezt ölt a katasztrófaturizmus: az itteni őslakóknak eszükbe sem jut, hogy a bütykök kiáztatására használt temérdek gyógyvizünk ugyanolyan földtani forrongás eredménye, mint a karibi iszapvulkán. Itt a fényképezőgéppel, kamerával, képrögzítő mobillal felszerelkezett passzív kalandorok árvizeket, bozóttüzeket, sárlavinákat tekintenek meg a rácsodálkozás és a házi archívum gyarapításának reményében, olykor magát a mentést is komolyan akadályozva. Ez is amiatt terjedt el mind szélesebb körben, mert egyre feljebb kerül az ingerküszöb: ugyanazok, akik a választásokon rendre a langyos lábvízre szavaznak, semmiféle bonyodalmat nem akarva az életükben, ilyenkor programosan borzongani akarnak egy kicsit – lehetőleg a más kontójára.
Az egyik kellemes nyári hétvégén vidéki barátainkat láttuk vendégül a székesfővárosban. A rokonszenves családnak alapjában tetszett a javallott program, a lánchídi kultúrkavalkád, de egybehangzóan kértek egy fakultatív sétát. Egészen pontosan a Szabadság tér volt vágyaik tárgya. Hát megnéztük. Hamar kiderült, hogy nem az időnként festékkel kritizált szovjet emlékmű vagy az amerikai követség látványa izgatta őket: a tévéostrom helyszíneit akarták látni. A botcsinálta idegenvezetők pedig igyekeztek az óhajt teljesíteni. Itt törték át a kordont, itt gyulladt ki az ormótlan vízágyú, itt lángolt Baló György autója, miközben odabenn műsort vezetett… Karinthy Frigyesnek is így mutatták meg a Parlamentben, honnan lőtt az egyik honatya a másikra.
Miért van mégis nosztalgiánk a messzi iszapvulkánok után?