Magyar Szocialista Zuschlagpárt

Nagy kő esett le a szívemről: Zuschlag Jánosnak az égvilágon semmi köze a kiskunhalasi kábítószer-visszaélésekhez. A kecskeméti ügyészhelyettes ugyanis többek között házkutatásokat is elrendelt a nagy port felvert alapítványi csalások kapcsán, és ezek alkalmával akadt fenn a szűrőn némi agyzsongító vegyület. Zuschlag tehát a tudatmódosítás területén tiszta – feltéve, ha a dolgot nem tágabb értelemben vesszük.
Zuschlag János nem mindennapi tehetség; józan ésszel úgyszólván felfoghatatlan pártkarrierjét hirtelen csak Schmuck Andoréhoz tudnám hasonlítani. Nyilván nem véletlen, hogy mindketten ifjúszocialista berkekben bontogatták a szárnyaikat – Schmuck űrgammás-energiaitalos őrülete és Zuschlag sajátos pártépítési módszerei között például határozott metodológiai hasonlóságot vélek felfedezni. Mindkettőjük gyors előrejutását segítette – kétségtelen, sokszor a való világ tényeit negligáló kreativitásuk mellett – az a körülmény is, hogy a mai (tegnapi) fiatalok kétszer is meggondolják, hogy a milliárdos vezette, csupán álmaiban szociáldemokrata párt holdudvarába tartozzanak-e.
Egyszerűbben szólva, az MSZP generációs utánpótlása akadozik, a külső szemlélő kifejezett káderhiányt fedez fel az ifjú baloldaliak soraiban, s ha mégis felbukkan egy-egy új arc, nem annyira az ideológiai elhivatottság, mint a gyors karriervágy tükröződik rajta. Erre a statisztikai kontraszelekcióra jó példa a manapság már államtitkári sarzsit kiérdemelt Ujhelyi István, aki a fáma szerint előbb a szegedi Fidesznek ajánlotta fel szolgálatait, majd – miután kiderült számára, hogy a szamárlétrát nem kerülheti meg – sértődötten átigazolt a szocialistákhoz. Mindezt utólag már nehéz pontosan kideríteni, tény azonban, hogy az MSZP fiatal politikusai között első látásra sokkal több a pragmatista fiatal, mint az ellenzéki pártok és mozgalmak háza táján.
Ha ezek az ifjak pragmatisták, akkor például Zuschlag szuperpragmatista. Nyilván nem egészséges olyan fiatalon képviselőséghez jutni, ahogy például vele megtörtént – az ifjúszocialista díszpinty különleges képességeire azonban pártberkekben igen hamar fény derülhetett, mert gyorsan kulcspozícióban találta magát, mégpedig a pártszervezéssel és a pártpénzekkel összefüggő területeken. A kényes, „mértékadó” kormánypárti értelmiség valahogy sokkal megengedőbb, elnézőbb volt frontharcosi, megmondóemberi szerepvállalásával kapcsolatosan is, mint mondjuk a Fidesz részéről előbb Rogán Antal, majd Szijjártó Péter szóvivői teljesítményével – sokáig úgy tetszett, övé a jövő. Aztán jött az a laza holokausztos viccelődés a fránya Hír TV kamerái előtt, s néhány óra alatt összeomlott a gondosan építgetett kártyavár. Az MSZP-nek azonban a választások előtt fontosabb volt Zuschlag, semhogy a párt soraiból kizárta volna: parlamenti képviselői mandátumhoz ugyan nem segítették újból, de néhány agyafúrt trükkel sikerült elérni, hogy folytathassa politikusi karrierjét. Ez a fejlemény csak azokat lephette meg, akik komolyan vették a szocialista párt européer szólamait, s teljesen tudatlanok az MSZP sötét és homályos dzsungelvilágának tárgyában. A máskor oly éber és serény balsajtó például meglepően gyér érdeklődést tanúsított azzal kapcsolatosan, hogy az egyik vidéki MSZP-szervezetben homoszexuális nemi erőszakkal intézték el a pártbéli nézeteltéréseket, s nemigen firtatták azt sem, hogy a pártépítés fantomszemélyek beléptetésével való megoldása miként függ össze a pénzek áramlásával és gazdasági-pénzügyi lehetőségek olykor igencsak meglepő alakulásával. (Az MSZP ilyen irányú tapasztalatait a koalíciós társ SZDSZ Kóka-szárnya is kamatoztatta: ha nincsen például az ormánsági romák tömeges – bár sajnálatosan átmenetinek bizonyuló – liberális megtérítése a tisztújításuk előtt, könnyen lehet, hogy ma Fodor Gábornak hívnák a párt elnökét, s szóba sem kerülne, hogy a sztrádadíjakat a közlekedési miniszter korábbi elenderes üzlettársainak kellene elektromosan beszedniük.)
Úgy is fogalmazhatnék: Zuschlag túlságosan benne volt a sűrűjében, túl sokat tudott a belső viselt dolgokról ahhoz, hogy hirtelen és teátrálisan szakítani lehetett volna vele, demonstratívan elengedve a kezét. Ez a nyolcvanmillió – ami feltehetőleg a jéghegy csúcsa a belső pénzáramlások tengerén, de már ennek bizonyítása is kiváló ügyészi teljesítmény a honi politikai mocsárban – ráadásul nem csupán holmi közönséges csalás vagy sikkasztás eredménye: a visszaosztás eddig napvilágra jutott technikai részletei alapján az sem zárható ki, hogy intézményes méreteket öltött. Vagyis bárhogyan ötöl-hatol a kihallgatott Baja Ferenc, Arató Gergely vagy Ujhelyi István, élnünk kell a gyanúperrel, hogy Zuschlag jól hangzó fantomalapítványai nem (csupán) saját zsebre dolgoztak, hanem a közpénzből kilopott összegek egy része a pártkasszába is vándorolhatott.
Ezen a ponton kap jelentőséget, hogy Szabó Ferenc, a bátor kecskeméti ügyészhelyettes bűnszövetkezet keretében elkövetett bűncselekmények gyanújáról beszél. Ha ugyanis a köznyelv által maffiabűnözésnek nevezett cselekmények gyanúja bebizonyosodik, az nem kevesebbet jelent, mint hogy az MSZP és holdudvara – miközben a kormányzás terhével egyelőre meglehetősen kilátástalanul viaskodik – gyakorlatilag maffiaszervezetként működik, vagy a pártvezetés ilyen elágazásokat, alosztályokat is megtűr a párt ligetében. A pártvezetés sem maradhat azonban intakt, ha elmérgesedik a dolog: az Index már olyan értesüléseket adott közre, hogy az ifjúsági pénzekért felelős egykori szakminisztert is hamarosan elérheti a lelkiismeretes nyomozás. Ezt a szakminisztert pedig történetesen Gyurcsány Ferencnek hívják, s pillanatnyilag nemcsak a Magyar Köztársaság kormányfője, de a Magyar Szocialista Párt elnöke is. Ha tehát Magyarország – a sűrű kételyeink ellenére – mégis jogállam, s nem holmi banánköztársaság, akkor hiába szüntette meg Gyurcsány utód nélkül az Ifjúsági és Sportminisztériumot, hiába hintette be sóval még a helyét is: ha felemelik a szőnyeg sarkát, előbukkan alóla a bűzlő szemét. Gyurcsány politikusi genezise ehhez a nem túl sikeres tárcatulajdonláshoz kötődik, amivel szegény jó Medgyessy Péter próbálta kiszúrni agilis főtanácsadója szemét – de lám, könnyen lehet, hogy kicsiben már ott és akkor is olyan furcsa utakat szabtak a közpénzeknek, mint manapság nagyban, a modern idők legsikertelenebb kormányzása idején.
A befolyással üzérkedés nyakatekert, mégis sokatmondó megfogalmazás: a köznyelv jobbára korrupciónak nevezi. Az illetékes kormányzati ember nem szégyelli bevallani: azért nem jöttek rá, hogy nem létező szervezeteknek utalják a félmilliókat nem létező rendezvényekre, mert a teljesítéseknek csak a tíz százalékát ellenőrzik. Kilencven százalékban meg nyilván becsszóra mindent elhisznek a kipróbált elvtársaknak. Én meg ezt nem hiszem el nekik. Aki pályázott már a nemzeti pénzügyi alapokhoz, az tudja, hogy földi halandók esetében az ellenőrzés százszázalékos, az adományozók minden elköltött fillér sorsára kíváncsiak. Nyilvánvalóan azonban itt is vannak kivételek, akik egyenlőbbek az egyenlők között. Ők pedig zárt körű klubot alkotnak – a nevük: Magyar Szocialista Zuschlagpárt.