Melegítő

II. János Pál egész világot behálózó utazásai óta a „pápamise” sajátos, önálló műfajjá vált. Különös esemény, melyet többnyire a média megkülönböztetett érdeklődése, a résztvevők nagy száma és sokszor heves érzelmi megnyilvánulások kísérnek. Ez azonban csak a külsőség. A lényeg – mint az életben annyiszor – itt sem látható közvetlenül.

Fél egykor indulnak – hallom az utazási iroda adminisztrátor kisasszonyának kedves biztatását a telefonból.
– Tehát pénteken este megszállunk valahol Mariazell környékén?
– Nem pénteken fél egykor, hanem szombaton. Éjfél után. És a szentmisét követően három órával már jönnek is vissza.
Ez elgondolkodtat. Vajon milyen lelkes és tetterős zarándokcsapat lehet az, amelyik hajlandó feláldozni másfél éjszakáját egy önmagában is fárasztó pápai mise kedvéért? Akik szívesen zötykölődnek egész éjjel a buszon, hogy utána kialvatlanul több órát álldogáljanak a hatalmas tömegben. Akik vállalkoznak arra, hogy következő éjszakájuk felét ismét a szűkös buszon töltik. Talán valami összetartó ifjúsági csoport? Lendületesek, elszántak és karizmatikusak. Könnyű nekik, fiatalok, életelemük az éjszakázás. Csak nyűg leszek a nyakukon. Csak meg ne sértsem majd az érzékenységüket!
Szombaton éjfélkor a kihalt Üllői úton, az utazási iroda előtt csak három húsz év körüli fiatal téblábol. Különös zarándokok, méregetem őket.
– A buszra vártok? – fordulok hozzájuk. Ekkor veszem csak észre, hogy a két lány hol vonszolni, hol meg talpra állítani igyekszik földre rogyott kapatos társukat. A fiú nyakkendője félig kibontva, inge lóg, szeme kidülled, néha hörög valamit kísérőinek.
– Hülye vagy, ezzel? – bök merev részeg barátja felé a tíz fok körüli hideget hősiesen haspólóban viselő lány. Hát persze. Nem Mariazellbe készülnek, ők csupán a pesti utcaképhez tartoznak. Némi káromkodás közepette tovább is állnak. A szürke éjszakában vigasztalanul szemerkél az eső.
Majd megjelenik néhány idősebb hölgy és házaspár. Hónuk alatt zászló, összecsukható szék, kis műanyag kézitáska vagy nejlonszatyor. Ők lesznek az útitársaim. Különös: nem én vagyok a legkorosabb a Dunaújvárosból induló buszra várók között. Az eső bánatos szemetelését hideg szél teszi mind kellemetlenebbé. Egy kapualjba menekülünk. A busz késik, a zarándokok türelmes, álmos kábulatban ácsorognak, aki teheti, helyet keres magának, és leül. Feszült várakozás és kilátástalan szomorúság különös keveréke az éjszaka. A csoport vezetője kis magyar zászlókat oszt. A szigorú biztonsági rendelkezések miatt nagyobbat nem lehet bevinni a szektorba, magyarázza.
A fél kettő körül begördülő buszon szinte már mindenki félálomba merült. A dunaújvárosiak fehér hajú vezetője azonban, egy bottal közlekedő, mégis energikus asszony, teljes frissességgel mutatkozik be.
– Gyakorlott csoport vagyunk – magyarázza –, több zarándokúton is voltunk már. Medjugorjét, Lourdes-ot ugyanígy jártuk meg.
„Koldusboton, törött mankón / Jövünk búcsút járni” – gondolom magamban. Csak bírjuk!
Csodálatos, hogy ezek a hatvan év körüli emberek milyen természetesen alkalmazkodnak a megpróbáltatásokhoz. Létszámellenőrzésre fölébrednek, majd viszszasüppednek az álmok jótékony világába. Komárom környékén még egy fiatal pap is csatlakozik hozzánk, majd irány Stájerország. Útitársaimmal ellentétben nekem nem megy az alvás. Figyelem a szűnni nem akaró esőt, az erős széllökéseket, és azon töprengek, hogyan viseljük majd el az időjárás nehézségeit több órán keresztül a szabad ég alatt.

Korán reggel már mindenki ébren van. Előkerülnek a magyar utazások elhagyhatatlan kellékei, a rántott húsos szendvicsek és az ásványvizes palackok. Egy osztrák benzinkútnál rövid technikai szünet a hideg hajnalban, a női mosdó előtt hosszú sor kígyózik. Most látom csak, hogy a zarándokcsoport összetétele éppen olyan, mint egy hétköznapi miséé: nagy többségében becsületben megőszült hatvan-hetven év körüli asszonyok vállalták a mariazelli megpróbáltatásokat.
Sokan panaszkodnak kortünetre, tömeges elvallástalanodásra, szekularizációra, s talán nem is ok nélkül. De Prohászka Ottokár már száz évvel ezelőtt leírta ugyanezt a jelenséget, attól tartva, hogy megújulás nélkül hamarosan kiürülnek a templomok, hiszen előbb-utóbb kihal az egyházhoz szorosabban kötődő utolsó generáció is. Bár az igazi, gyökeres megújulás azóta is késik, mégsem így történt; még annak ellenére sem, hogy a huszadik század során nemegyszer igyekeztek adminisztratív eszközökkel felgyorsítani a főideológusok által remélt folyamatot.
Amíg ezen elmélkedem, az idős hölgyek leleményes csoportja rutinosan elfoglalja a férfivécéket is. Az osztrákok nem tiltakoznak: türelmesen megvárják, amíg eltávozik a benzinkúttól a magyar csapás. Van valami végtelenül szánalmas bennünk. Az öltözködésünkben, a viselkedésünkben, a gesztusainkban. Utoljára a hetvenes években éreztem ennyire nyomasztónak a különbséget a nyugati világhoz képest. Ahelyett, hogy közelednénk, reménytelenné nőtt a távolság.
Nem sok idő, és ismét a buszon ülünk. A fiatal pap egyszerű szavakkal köszönti az utasokat. Kezdődik a közös imádság. Szeptember nyolcadika, Kisasszony, Szűz Mária születésnapja. Papunknál a mikrofon, és hamarosan Mária-énekektől hangos a busz. Mária, szűz virág, Magyarország nagyasszonya, Boldogaszszony anyánk. Félálomban még hallom, ahogyan elkezdik a rózsafüzért, de csatlakozni már nincs erőm. Hat óra lehet.

Amikor Marizell előtt letérünk az autópályáról, már sokfelé ellenőrzik a közlekedőket az osztrák rendőrök. A búcsújáró hely felé vezető keskeny hegyi utakat lezárták, csak engedéllyel lehet behajtani. A buszra kiragasztott felirat – „Auf Christus schauen”, Krisztusra tekinteni – és a szervezőktől kapott azonosító szám az „útlevelünk”, amint meglátják, rögtön intenek, és már mehetünk is. A havas hegyek közt kanyargó út mentén előtűnnek a zarándokkápolnák: évszázadokon keresztül itt pihentek meg a Zellbe igyekvő gyalogosok. Kis hegyi falvakon haladunk át, a hosszú esőzések miatt hatalmasra duzzadt patak mellett visz utunk. Kettétört fenyőfák mutatják, hogy az elmúlt napokban jókora vihar tombolhatott errefelé.
Mariazellt teljesen lezárták a biztonságiak. A busz egy távoli fűrésztelep szélén állhat meg, a levegőt kellemes fenyőillat tölti be. A pápalátogatásra igyekvőket ingyenes kisbuszok viszik fel a szektorokhoz. Lassan készülünk el, az eső és a hideg szél láttán sokan még egy pulóvert húznak magukra. Egy melegítős néni kávét kér az automatából, és ennek láttán több zarándoknak is eszébe jut az éjszakai próbatétel és a krónikus reggeli koffeinhiány.
Mellettünk lengyel, horvát, szlovén utasok kászálódnak le a szomszédos járművekből, fiatalok, jókedvűek; hangosan tapsolnak, énekelnek, táncolnak. Szobrokat, transzparenseket, zászlókat szednek elő a csomagtartókból, egy ifjúsági csoportnál gitár és csörgődob. Úgy látszik, nem olvasták a biztonsági előírásokat. De az ellenőrző pontokon nem okvetetlenkednek a veszélyes tárgyak miatt, átengedik a hatalmas lourdes-i Máriát, amelyet kissé zavart tekintetű lengyel férfi cipel a zelli Szűzanyához, és nem okoz gondot a Radio Marija ákombákom, házi készítésű transzparense sem. Előttem jókora szlovák zászlót lenget valaki, függőlegesen egy nemzetközi telefontársaság neve olvasható rajta.
A pápai mise előtt egységcsomagot is kapunk: benne a szertartás imakönyve, kizárólag német nyelven, sárga nejlon esőkabát, kék kendő, kis palack ásványvíz és egy kis mariazelli mézeskalács. Az esőkabátra azonnal szükség is van, hiszen a környező magas hegyek alá lassan felhők ereszkednek, és a folyamatosan szemerkélő eső időről időre vadul nekikezd. Kopognak a cseppek a kapucnikon, vékony kis patakok folynak végig a sárga esőkabátok redőiben. Hideg és nyirkos lesz minden. Vajon meddig bírjuk?
A G szektor előtt tréfás lengyel szerzetes áll, egyik kezében esernyő, a másikban örökzöld cserje leveles ága, amellyel szenteltvizet hint az érkezőkre. A fel-felerősödő széllökések és a folyamatosan szemerkélő eső ellenére mosolyogva és rendíthetetlenül permetezi a szűnni nem akaró sorokban érkező kapucnis fejekre a szenteltvizet. Szektorunk meglehetősen távol esik az oltártól, és csupán a sarkát láthatjuk a pápai pódiumnak. Előttünk azonban hatalmas kivetítő és hangfalhegyek teszik követhetővé az eseményeket. Az osztrák szervezők alulbecsülték a megjelenők számát, nálunk akkora a zsúfoltság, hogy lehajolni sem lehet, nemhogy felállítani egy összecsukható széket. Talán arra számítottak, hogy az utolsó pillanatban némelyek majd visszariadnak a megpróbáltatásoktól. Nem így történt.
Sokféle rosszmájú előrejelzés és közvélemény-kutatás látott napvilágot a pápalátogatást megelőző napokban arról, hogy Ausztria lakóit nem érdekli XVI. Benedek. A Profil című magazin szerint még a hívők 77 százaléka is úgy nyilatkozott, közömbös számára a pápalátogatás. Osztrák homoszexuálisok állítólag kifejezetten kampányt indítottak ellene.
Mariazellben e hangulatnak persze semmi nyoma. Igaz, a hegyvidéki falu nagy tömegek befogadására képtelen, hiszen még a most megjelent harmincezer embernek az elhelyezése sem volt problémamentes. Reprezentatívnak tehát biztosan nem tekinthető a misén részt vevők aktivitása, bár talán az osztrák hangulatfelmérést sem a legalaposabb szakmaisággal végezték.
A XVI. Benedekre váró tömeg lelkesedése magával ragadó. A hullámzó emberár távolabb sodor útitársaimtól, így alkalmam van megfigyelni a különböző csoportokat. A lengyelek elöl kaptak helyet a szektoron belül, szlovákok előttünk és mögöttünk is állnak, a horvátok és szlovének inkább hátul. Osztrákokat mindenfelé látok. Náluk nincsenek zászlók, de messziről megismerni őket praktikus és elegáns öltözékükről. A legkülönösebb, hogy ez az elegancia a térségek népviseletén is átsugárzik. Büszkén hordják a stájer térdnadrágokat, stüszikalapokat. Kétszáz évvel ezelőtt nálunk is mozgalom indult a hazai viselet terjesztésére; a reformországgyűlés radikális fiataljai paszkvillusokban gúnyolták a kor „multikulturalizmusát” megtestesítő, német ruhát viselő főnemeseket. Ma csak furcsa és reménytelen ábránd arra gondolni, talán lesz majd idő, amikor hazánkfiait nem a „gazdaságos” áruházláncok olcsó melegítőiben látjuk egy ünnepi szentmisén. A különbség persze nem csak a viselet terén szembeötlő. A környékemen álló osztrákok talán nem fiatalabbak magyar útitársaimnál, vitalitás tekintetében mégis körülbelül akkora eltérés figyelhető meg, mint az anyagiak terén. Jobban élvezik az életet, és lassabban öregednek.
Sokfelé látni papokat, kispapokat, szerzeteseket. Plébánosok, káplánok híveikkel együtt érkeznek, és végig velük maradnak, de vannak, akik inkább a koncelebrálást választják. Meglepően gyakori itt a színes bőrű szerzetes. Talán az ő jelenlétük jelzi a legtisztábban a világegyház súlypontjainak eltolódását.
A várakozás ideje alatt az óriáskivetítőn hol a bazilikából közvetítenek imádságot, hol különféle nemzetek kórusait látni. Az énekesek a pápai oltár mellett kaptak helyet. Szépen szólnak a kórusok, bár az összhatás, a sokféleség erőszakolt hangsúlyozása kissé kaotikusnak tűnik. Két közvetítés között „konferansziék” magyarázzák az eseményeket, lelkesítik a szakadatlan esőtől csüggedőket. A pápa közel jár – halljuk kilenc óra körül. Háromnegyed órával később több alacsonyan repülő helikopter jelenik meg a fejünk fölött. A tömeg feszülten figyel, forgolódik, a kék kendőket lobogtatja a gépek felé. Talán egyikben a pápa utazik. Később kiderül, XVI. Benedek az eső miatt nem helikopterrel érkezett.
De már látjuk is az óriáskivetítőn, amint kiszáll a kocsiból. A tömeg felujjong. Be-ne-detto, Be-ne-detto, skandálják, és magukról megfeledkezve lobogtatják kendőiket. Kicsit mintha a szokottnál is karikásabb lenne a szentatya szeme, hangja is rekedtes. Állítólag már az indulás előtt megfázott a szokatlanul hideg időben.
Sokszor vádolták azzal XVI. Benedeket, hogy az értelem embere, hiányzik belőle elődjének szláv érzelmessége. Persze, Joseph Ratzinger nem Karol Wojtyla. Nem is lehetett volna III. János Pál, bár ezt az elvárást is megfogalmazták vele szemben. De az érzelemmentességre vonatkozó megállapítás nemzettipológiai közhelynek tűnik. Aki csak egyszer is látta XVI. Benedeket, észre kellett vennie a személyéből sugárzó szeretetet. Minden mozdulata nyitottságról és egyszerűségről tanúskodik.
A köszöntők után a pápa beszáll a fedett és körbeüvegezett pápamobilba, és elindul a menet a mi szektorunk felé. A szervezők talán így akarták kárpótolni az ide osztottakat, hiszen tőlünk a ceremónia csak a kivetítőkön látható. Az autó megáll a tömeg előtt, és a pápa hosszasan integet, áldást oszt. A lelkesedés a tetőpontjára hág. Perceken keresztül torkaszakadtából ujjong, integet, ugrál, tapsol mindenki. Be-ne-detto, Be-ne-detto! Milyen hálásak ezért a néhány perces kitérőért!
Végül továbbindul a menet a bazilika felé. A kegyhely kapuja sarkig kitárva, a pápa egyszerű zarándokbottal a kezében a magyarországi Sándor-huszárok sorfala közt lép a zelli Szűzanya elé. A G szektorból ez a katonai hagyományőrző csoport az egyetlen látható hungarikum, az óriáskivetítők képein nem fedeztem fel senkit a magyar püspöki delegációból – noha hivatalosan három püspökünk is jelen volt; és a szlovák, horvát, lengyel, cseh zászlókkal ellentétben a magyar lobogót sem láttam semerre. A Sándor-huszárok e kiváltságot nagy elődeik érdemeire való tekintettel kapták. Amikor 1814-ben VII. Pál pápa kiszabadult Napóleon házi őrizetéből, ők kísérték végig az Alpokon az idős egyházfőt. A vatikáni könyvtár folyosóján most is látható egy festmény, amelyen a huszárok kapitánya, Horváth N. János saját dolmányával takarja be a didergő pápát. Most is ezekben a dolmányokban és mentékben állnak a bazilika bejárata előtt.
XVI. Benedek pápa a kegyszobor elé ér, letérdel, hosszasan imádkozik. A hagyomány szerint ez az a szobor, amelyet 1103-ban III. Henrik karintiai herceg adományozott a St. Lambrecht-i bencés apátságnak. Az egyik szerzetes térítőútra indult anyakolostorából, s magával vitte a kegyszobrot is; 1157. december 21-én a mai Mariazell területére ért, kápolnát, cellát emelt a szobornak, magának pedig egyszerű kunyhót. A csodás gyógyulások, majd Nagy Lajos katonai sikere, amelyet a kegyszobornak tulajdonítottak, tették egyre népszerűbb búcsújáró hellyé Mariazellt. A kilencszáz éves kegyszobor ezúttal teljes egészében látható, nem öltöztették fel díszes ruhákba. A pápa végül feláll, és kíséretével a sekrestyébe vonul, hogy felkészüljenek a szentmisére.
A várakozás most már könnyebb. Néhány percre még az eső is eláll. Ideje volt, hiszen teljesen átáztunk. Előttem idős osztrák házaspár áll. A férj nagy szeretettel igazgatja párján az esőkabátot. Egy idegen is segít a redők elrendezésében. Hálásan mosolyognak rá. Minden kisimul, mintha valami nagy feszültség ért volna véget.

Hamarosan ismét megjelenik a pápa, és elkezdődik az ünnepi mise. A kivetítőn néha láthatjuk a díszvendégeket is. Az idős Habsburg Ottó esőkabátba alaposan belebugyolálva, lábán pokróccal mosolyog. A tömeg élénken figyeli a köszöntőket, majd a liturgia szövegét. Sajnos a szervezők mintha megfeledkeztek volna arról, hogy a Monarchia hajdani népei ma már sokkal kisebb számban tudnak németül, mint száz évvel korábban. Nincs fordítás, az elhangzottakat sem foglalják össze a kivetítőn. Egyetlen gesztus a nem német ajkú híveknek, hogy az olvasmányt és a szentleckét egy-egy vendég olvashatja fel, így néhány szót magyarul is hallhatunk.
A pápa nagyon lassan és rendkívül érthetően, világosan beszél. A kereszténység azért tudott elterjedni a világon – szól a pápai tanítás –, mert mindenütt voltak igazságra várakozó, nyitottságban élő emberek. Keresték a csillagot, amelyik megmutatja az Igazsághoz, az élő Istenhez vezető utat. A keresztény nem lehet olyan, mint az összes többi ember. Nem mondhatunk le az igazság kereséséről, és Európa válságának lényege éppen az a mentalitás, amely szerint az ember képtelen megismerni az igazságot – érvel a pápa. Ha ugyanis nincs igazság, nem tudunk különbséget tenni jó és rossz között, még a tudomány felfedezései is szörnyű fenyegetéssé válnak – mondja. A bazilika két ábrázolása, a kegyszobor és a főoltár megfeszített Krisztusa azt mutatja, hogy az igazság alázatos, nem külső hatalommal terjed. A szeretetben mutatkozik meg, és éppúgy nem lehet tulajdonunk, termékünk, ahogyan a szeretet sem. Csak ajándékba kaphatjuk, és úgy kell továbbajándékoznunk, ahogyan önmagát odaajándékozta.
A tömeg feszülten figyeli ezeket a nagyvilág számára alapvetően korszerűtlen és mégis aktuális szavakat. Nem jelent meglepetést, hogy XVI. Benedek pápa aktívan foglalkozik Európa sorsával. Úgy a világegyház feje, hogy közben mindent megtesz a hanyatló kontinens helyzetének javításáért. Talán az sem véletlen, hogy Mariazellben hangzott el ez az igazság keresésének fontosságáról szóló beszéd. Hiszen évszázadokon keresztül Mariazell volt a térség népeinek spirituális központja, és a Monarchia hajdani értékeinek felélesztése talán ismét lelki és anyagi konszolidációt eredményez. Az igazságot keresve indultak el a különböző nemzetekhez tartozó zarándokok, búcsújárók a zelli Szűzanya szobrához.
A térség népei iránti tiszteletadás jele, hogy XVI. Benedek mindenkit anyanyelvén szólít meg. „Kedves magyar zarándokok, ismerem ragaszkodásotokat a mariazelli Szűzanyához. Kérem az ő pártfogását mindannyiótok számára. Dicsértessék a Jézus Krisztus!” – mondja akcentussal.
Hány ezer szlovák, szlovén, osztrák, magyar zarándokolt már ehhez a kopott kegyszoborhoz! Sok-sok évszázadon keresztül voltak meghatározók a zarándokok csoportjai között a magyarok. Most megváltozott a helyzet. A híradások szerint – a három püspökkel az élükön – kétezer magyar vett részt a pápai misén.
A brünni püspök a kegyszobor körmenetéhez csatlakozott a szentmise végén. Amikor hozzánk közeledett a menet, a brünni csoport megélénkült: zászlót lengettek, integettek püspökük felé. A püspök vidáman visszaintegetett, és odakiáltott földijeinek: többeknek név szerint is mondott valamit. A brünni püspök név szerint ismer némelyeket egyházmegyéje hívei közül!
A körmenettel véget ér a hivatalos program. Indulásig van két óra, végigjárom Mariazell utcáit. A tömeg oszlani kezd, a tévéstábok csomagolnak. Zarándokcsoportom tagjai lecövekelnek a parkolóban, nehogy elsodródjanak egymástól. A bazilika bezárt kapui előtt sokan álldogálnak. Tíz-tizenöt zarándok osztrák népviseletben a kapuk előtt térdelve imádkozik. Mellettük szlovák és horvát zászlókkal fiatalok. Bár szinte egész Mariazellt betölti a mise utáni zsivaj, a templom kapuja előtt furcsa, tompa a csöndesség. Magyarok sehol. Letérdelek az imádkozók közé, Sík Sándor sorai jutnak eszembe: „Éjfél van a Duna táján. / Magyaroknak éjszakáján / Nincs más, ki virrasszon. / Baráttalan, testvértelen, / Hozzád ver a veszedelem, / Boldogságos Asszony.”