Méreg

Dübörög a reform: a modernizáció és a haladás jegyében tavasz óta a köztársaság állampolgárai elfogyasztottak közel egy tonna, dioxinnal mérgezett guargumit. Az illetékes hatóságok nem szóltak senkinek: nehogy túlidegeskedje magát a lakosság. Most nem lehet tudni, hogy száz vagy éppen ezer tonna élelmiszerbe került bele a szennyezett sütőipari alapanyag. Ebből az következik, hogy aki kenyeret vagy más péksüteményt vásárolt Csongrádban, jó eséllyel kapott egy adagot. És ez a produkció csak az élelmiszer-biztonságot szavatoló intézmények gyurcsányi reformjának segítségével jöhetett létre. Újmagyarul: racionalizáltak a területen. Az alapvető koncepció az addig egymástól független szakhatóságok összevonása volt. Ebből aztán szokás szerint intézménybezárások, tömeges elbocsátások lettek. A rendszert módszeresen leépítették: elég itt csak a dioxin kimutatására is alkalmas, több milliárd forintért létrehozott csúcslaboratórium sorsát felidézni: mára teljesen elfelejtve, a munkaügyi hatóságok alá rendelve vegetál. Sokan nem értették azt sem, miért éppen a főállatorvos nyilatkozik az emberek egészségét érintő élelmiszerbotrány kapcsán. Az „átjárhatóság” ürügyén meghozott döntések következtében tetőzött a káosz. Az eredmény immár jól látható: a fogyasztó gyakorlatilag védtelen, nincs hónap, hogy valamilyen élelmiszerekkel összefüggő botrány ne derülne ki – ami kiderül, az viszont nagy valószínűséggel csak a jéghegy csúcsa. És még jó, ha kiderül – néhány szemfüles újságírónak köszönhetően legalább megtudhatjuk, hogy mérgeznek. Az állam ugyanis – ahogy most bebizonyosodott – elsősorban arra ügyel, nehogy felizgassuk magunkat.
Az élelmiszer-biztonságban járatos szakemberek évekkel ezelőtt megmondták: az uniós csatlakozás, a globalizálódó világ súlyos kihívásokat fog hozni. Gyurcsányék idei közigazgatási reformjai nemhogy a védekezőképességet fokozták volna, de rontottak a helyzeten, növelték a kiszolgáltatottságunkat. A biztonságos élelmiszer-ellátás a különféle üzleti körök, lobbik aknamunkája, a reformdüh következtében egymás ellen kijátszott szakhatóságok értelmetlen rivalizálása miatt került mélypontra. 2005-ben egy szakmai konszenzuson, megállapodásokon alapuló törvénytervezet került volna az Országgyűlés elé, ami rendezhette volna a szétzilálódó sorokat. Természetesen – ahogy ezt már megszokhattuk – a kutya sem volt kíváncsi rá a nagy modernizációs erőfeszítések közepette. Pedig csak át kellett volna gondolni a dolgokat, és főként a felelősség kérdéseit. Mások élete ugyanis nem lehet játékszer, a „fasizmus” elleni folyamatos harc nem ad felmentést a közösséggel szembeni kötelességek elmulasztása miatt.
A szociálliberális ethosz szerint a legfontosabb, legalapvetőbb jog, hogy az ember szabadon dönthessen, és ehhez rendelkezésére kell bocsátani a szükséges információkat. A hatóság most azzal érvel: olyan kicsi koncentrációban volt jelen a szennyezés, hogy annak nincsenek – vélhetően – egészségügyi következményei. Akkor ezt kellett volna nyilvánosságra hozni. Hogy az állampolgár mérlegelhesse, vállalja-e a kockázatot, vagy nem. Ehelyett afféle kéretlen gyámatyaként meghozták helyettünk a döntést. És ami a legfelháborítóbb: a botrány kirobbanása után sem kívánják nyilvánosságra hozni a szennyezéssel érintett termékek listáját, illetve a felhasználó cég nevét. Hiába: az üzlet az üzlet. Nehogy véletlenül kárt szenvedjen egy „vállalkozó”.
A rendszerváltozás után azt hittük: a csernobili katasztrófa idején történt állami elhallgatás, félrevezetés nem ismétlődhet meg. Mint annyi más reményünkben, ebben is csalatkoznunk kell.