Oroszellenes hullámon lovagol az EU

Megejtő függetlenségi harcot vív ma az Európai Unió azokért a célkitűzésekért, amelyek hosszú távú jövőjét biztosítják – derült ki a minap Szlovéniában véget ért Bled Stratégiai Fórumon, amelyre a Balkántól a Kaukázusig minden ország prominens képviselőjét meghívták.

Szlovénia gőzerővel készül 2008. január 1-jén kezdődő EU-elnöki tisztségére. Az Európai Unió 2020: Bővítés és integráció címmel megrendezett konferencia minden nagyra törő ambíció ellenére inkább egy keserédes ébredés jegyeit viselte magán, mintsem egy félúthoz érkezett sikertörténetét.
Ezt most nagyrészt a Koszovó jelentette égető probléma veszélyezteti. Vuk Jeremics szerb külügyminiszter nyíltan azzal fenyegetett, hogy ha félresöprik szempontjait a Koszovó státusáról szóló tárgyalásokon, Belgrád „garantálja” a további bővítés kudarcát. Az egyoldalú lépéseket elutasító nemzetközi közvéleménnyel szemben Agim Ceku tartományi miniszterelnök főbenjáró diplomáciai udvariatlanságot elkövetve egy nappal később már azzal dicsekedett, hogy Janez Jansa szlovén kormányfő „megígérte” neki a függetlenséget. Alekszandar Simics szerb miniszterelnöki tanácsadó persze visszakézből figyelmeztette Szlovéniát, hogy ne veszélyeztesse ilyen kijelentésekkel a két ország jószomszédi viszonyát.
Az expozéjában Koszovót egyébként egyáltalán nem említő Jeremics tette a kevés konkrét javaslat egyikét is azzal, hogy az EU-nak a Balkán minden országa számára csatlakozási időpontot kellene kijelölnie, ami prioritásaikat is megváltoztatná.
Az unió kevés kérdésben zár össze annyira, mint amikor a Koszovó esetleges precedensértékét firtató felvetéseket utasítja el. Ehhez lépett fel Mihail Szaakasvili grúz államfő, aki a Dél-Oszétia kapcsán emellett kardoskodókat hűtötte le azzal, hogy Dél-Oszétiát orosz haditámaszpontnak nevezte, ahol a konfliktusnak semmiféle etnikai színezete nincs.
Európa mohó energiaszükségletének leplezetlenül sok köze van ahhoz, hogy a tavalyi orosz energiabojkottot túlélő Grúzia elnöke a nyugati értékek védőbástyájaként tehetett ovációt kiváltó megnyilatkozásokat. A Caucasus bellit Grúzia a „diszkóstratégiával” hiúsítaná meg – mint a már második alkalommal megrendezett konferencia visszatérő „sztárja” kajánul megjegyezte, hátha az Oroszországhoz csatlakozást áhítozók elhajítva minden fegyverüket bevonulnak a szakadár tartomány köré építendő szórakoztató-központok valamelyikébe táncolni. Dávid persze megbocsát Góliátnak, és szívesen vállal minden közvetítési kísérletet, ami Európát és Oroszországot közelíti egymáshoz. A tényt, hogy Tbiliszi maga is megválogatja ellenzékét, s tucatjával tartóztatja le és ítéli börtönre a Moszkvával harmonikusabb kapcsolatokat sürgető pártok képviselőit, viszont senki nem említette. Mintha az energiadiverzifikáció feledtetné a Nyugattal az Oroszországgal szemben kötelezően hangoztatott emberi jogi aggályok divatját is.
Az EU így most Vlagyimir Putyin Oroszországa elleni hullámon lovagol. Bár a hatalmi presztízsét újjáépítő Kreml kitűnő partner ehhez a szörfhangulathoz, Bledben Moszkva egyik mérvadó képviselője sem hallathatta hangját a felszólalók között. Csak a közönségben akadt egy orosz diplomata, aki megjegyezte, az EU-nak előbb a saját portája körül kellene rendet teremtenie, mielőtt demokráciára okít másokat.
Becsületükre mondván azonban az energiakártyát egyik érintett fél sem játszotta túl. Egy kerekasztal-beszélgetésen John Roberts, a Platts energiabiztonsági szakértője sietve arra hívta fel a figyelmet, hogy a nyersanyagexportból származó bevételeket a társadalmi fejlődésre kell visszafordítani. A diverzifikáció és a következő EU-bővítés közötti nyilvánvaló összefüggést mi sem érzékeltette jobban annál a rezignált hozzászólói megjegyzésnél, amely szerint az olaj- és gázkincsen nyugvó birodalmak mindig saját kényük-kedvük szerint tették magukévá a nyugati demokráciaexport áldásait.
A bővítés nagyrészt a jövőbeli energiavezetékek nyomvonalát követi visszafelé. Két hídfőállása, a Nyugat-Balkán és a Kaukázus között húzódik egy, az EU számára kényelmetlenül nagy terület, Törökországé. Hogy Ankara mennyire tudatában van ebben messze nem kimerülő jelentőségének, jelezte az a fölény, amellyel a két fél közötti több évtizedes diplomáciai múltra hivatkozó Oguz Demiralp török EU-ügyi államtitkár utasította el Rudolph Giuliani, a párizsi Robert Schuman Intézet igazgatója felvetéseit. Törökország felvételét azonban már nem csak Nicolas Sarkozy francia államfő jegelné. Brüsszel talán némi joggal tart attól, mi lesz, ha a június végi EU-csúcsot végigrenitenskedő Lengyelország nyomdokain majd a kétszer akkora Törökország is hasonló szavazatelosztási igényekkel áll elő. Giuliano Amato olasz belügyminiszter némi élccel a hangjában talán nem véletlenül kárhoztatta „bizánciasan érthetetlenként” a Brüsszelben kierőszakolt alkotmányos szerződést.
Mindez azt mutatja, hogy az EU, ha nem is látványosan, de visszakozik az „a la carte” kínált tagjelöltségtől, amely Doris Pack néppárti EP-képviselő szerint Romániát és Bulgáriát idő előtt juttatta be az unióba. Jelezte ezt a mérvadó nyugati politikusok közül egyedüliként jelen lévő Carl Bildt svéd külügyminiszter is, aki mennyiség helyett a bővítés minőségét hangsúlyozta a tagállamok közös akaratán nyugvó döntéshozatal mellett. Ehhez viszont a politikusoknak is több szerepvállalásra kell bírniuk magukat az emberek EU mellé állításában. Mondjuk hogy ne népszavazásokon dőljön el az unió sorsa.