S így válik valósággá ismét a hihetetlen

Ki ne ismerné Jan Ditet, a csehek Vendelinjét, a Pincért, aki felett úgy zúgnak el a vérzivataros évtizedek, mint a nyári záporok; Bohumil Hrabal regénye, az Őfelsége pincére voltam újra előkerült: Jirí Menzel végre valahára elkészítette a filmváltozatát. A hangulat – a köznapok bája és humora, a söröskrigli, a lakoma, a női kellem – maradt, Dite viszont kifordult magából.

Egyetlenegy könyve maradt csak Bohumil Hrabalnak, amelyet nem filmesítettek meg: az Őfelsége pincére voltam. Bár az író maga ajánlotta fel Menzelnek, ő „nem akart ráülni Hrabalra”, a jogok így tovább vándoroltak egy kereskedelmi televíziós csatornához, majd egy másik rendezőhöz kerültek, végül három évvel ezelőtt viszszajutottak hozzá. Menzel meg már csak ilyen: évekig várta, hogy rábeszéljék a rendezésre. Nem lehetett könnyű: saját magának rakta magasra a mércét.
Jan Dite magával ragadó története néhány nap alatt született, Hrabal saját bevallása szerint egyfajta alkotói extázisban írta. A hömpölygő hrabali mondatok persze megfilmesíthetetlenek, maga a rendező erről úgy nyilatkozott: „kemény dió” filmre vinni a regény szerteágazó cselekményét, és nehéz tolmácsolni az író szándékát. Nem lehet „szolgai módon” átültetni a regényt, ezért inkább annak bizonyos motívumaira építette fel a filmet. És azok a bizonyos motívumok nem feltétlenül egyeznek meg az elvárásainkkal, kedvenc részek maradtak ki és íródtak át, hiányzik a Csendesség Szálló rejtélyes mindenese, hiányzik Zdenek, a fizetését mindenáron elmulatozni akaró, később kommunista csinovnyiknak álló pincér, hiányoznak a vagyonuktól fosztott, kolostorba zárt milliomosok szürreális-vidám hétköznapjai, hiányoznak a Cseh Paradicsomban szerelmüktől búcsúzó katonák, s legfőképpen: hiányzik a betlehemi idillben az állatai által az embervilág fölé emelkedő, megvilágosodott Dite. A film ugyanis Dite átlényegülése helyett egy baráti koccintással zár, mégpedig a megöregedni képtelen, jóságos Walden úrral – jelképeként Menzel és Hrabal kvaterkázásának, afféle tiszteletadásként (vehetjük ezt búcsúzásnak is).
Az átírástól függetlenül az Őfelsége pincére voltam persze működik. Hrabal éppúgy átjön belőle, mint a Szigorúan ellenőrzött vonatokból vagy a Sörgyári capriccióból, Menzel végérvényesen Hrabal filmes védjegyévé vált. A vászonról éppúgy árad a báj és az életszeretet, mint Hrabal kígyózó mondataiból, a kollázstechnikával a filmbe szőtt korabeli híradósnittek beemelik a világháború valóságát, a keretes szerkezet pedig a regény lineáris cselekményét is felszabdalja – nem kárára. Talán a burleszkszerű jelenetek lógnak ki kissé, meg Walden úr is lehetne kövérebb, de hát ennek a világnak a karakterei Pepin bácsitól Dite pincérig mindenki számára másképp elevenednek meg. S ha már Dite: mindaz, amit Ivan Barnev pincérként balettozva ebben a filmben nyújt, Hrabalt biztosan megelégedéssel töltené el. Az ízek pedig, és az illatok, a pénzszeretet és a buja erotika, az apró cseh pincér huszadik századi kálváriájának igazán fontos kellékei maradéktalanul felvonultatnak a moziban. Ahogy Dite mondaná, így lesz valósággá ismét a hihetetlen, s a kor minden rettenete eltörpül a nők, a terített asztalok, a táj – az élet – tobzódó szépségében.
(Őfelsége pincére voltam. Színes, feliratos cseh–szlovák játékfilm, 120 perc. Rendezte Jirí Menzel. Forgalmazza a Budapest Film.)