Szentpétervár megdöbbentően tiszta

Ez az a műfaj, amelyet alaposan, másodpercre pontosan el kell tervezni, ellenkező esetben az ember mindenről lecsúszik. Hiába vannak fehér éjszakák, amikor a turista nem érzi a nappal múlását, az Ermitázs jegypénztára délután ötkor mindenképpen bezár.

Amióta az eszemet tudom, el akartam jutni Szentpétervárra. Nos, nem ebben a formában kellett volna megtenni. Észak Velencéjét a baltikumi körutunkba illesztettük, így két nap, két éjszaka jutott csak rá, ami tulajdonképpen csak benyomások szerzésére elég, másra nem. A város gyönyörű, megdöbbentően tiszta, s annyi a fa az utak mentén, hogy egyszerűen nem lehet rendesen lefényképezni a szebbnél szebb házakat.
Az egyszeri turista a fehér éjszakák idején egyáltalán nem érzi a nap múlását, délután négykor úgy süt a nap, mint otthon fél kettőkor. Ráadásul, mivel lényegében nincs éjszaka, fel sem merül benne, hogy fél hatkor már nem jutna be az Ermitázsba. Pedig nem jut be: a jegypénztárat öt órakor bezárják.
Lényegében egyetlen helyre jutottunk el időben: a Szentpétervártól 30 kilométernyire lévő Peterhofba, annak is a parkjába. Peterhof egykor a cárok nyári rezidenciája volt. A hely érdekessége valójában az alsó kertjében lévő több száz, különböző mértékben díszített szökőkút, amelyekbe a vizet szivattyúk és pumpák nélkül juttatják el a mai napig, holott jelentős szintkülönbségek vannak a kerten belül is. A park önmagában gyönyörű, a szökőkutak jó vastagon aranyozott alakjai azonban hamar megfekszik az ember gyomrát.
Magába a kastélyba ugyancsak nem sikerült bejutni, mert háromkor nem láttuk esélyét, hogy délután ötig elfogy az előttünk álló egy kilométernyi sor. Arról már nem is beszélve, hogy Peterhofban előnyben részesítik az idegenvezetővel érkezett csoportokat: a belépőjegyhez is gyorsabban jutnak hozzá, és a bejáraton is őket engedik át először. Akinek nem áll a hátán a szőr a gondolattól, hogy egy magasba emelt kék vagy zöld zászlót kövessen egész nap, és közben kizárólag „blue group” vagy a „green group” néven szólongassák, annak érdemes ezt a módszert választania a kastély és a park bejárására. Peterhofba mi Szentpétervárról szárnyashajóval mentünk ki, ezek a Téli Palota előtti rakpartról indulnak, visszafele pedig vonatoztunk.
Arra is érdemes felkészülni, hogy idegen nyelven szinte senki nem beszél a városban. Mi három emberrel találkoztunk összesen, aki igen: az egyik a szállásunk recepciósa volt, a másik a legnagyobb szuvenírpiac eladólánya, a harmadik pedig egy egyetemista srác a vonaton. A többiek (árusok, pénztárosok, eladók) kifejezetten ingerülten reagáltak, amikor kiderült, hogy nem értjük őket, és sértődött nyettel válaszoltak a kérdésre, hogy beszélnek-e esetleg angolul. Egyébiránt úgy viselkedtek, mint a BKV-ellenőrök vagy a MÁV nemzetközi jegypénztárosai: egyre hangosabban és egyre lassabban, tagoltabban ismételgették a számunkra érthetetlen mondanivalójukat, és egyre dühösebben, mert még mindig nem értettük. Viszont láttuk nyomát az idegennyelv-tudásnak az üzletek reklámtábláin: igazán viccesen festenek cirill betűvel, fonetikusan leírva az alábbi szavak: jackpot, cafe house, Radisson Sas, Second-hand.
Tudni kell Szentpétervárról azt is, hogy külföldi turistáknak minden drágább, mint a hazaiaknak, nem is kicsit. A legtöbb múzeum, templom és a Peterhof jegypénztáránál (de még a szárnyashajók kasszájánál is) az angol vagy a német nyelvű felirat átlagosan ötven százalékkal magasabb belépti díjat mutat, mint az orosz szöveg. Nyelvtudás híján nem állt módunkban kipróbálni, de valószínűleg nem kérnek személyi igazolványt az embertől, ha oroszul kéri a jegyet. A kiülős kávézókhoz és sörözőkhöz tartozó illemhelyekért akkor is fizetni kell, ha az ember egyébként fogyasztóvendég.