A töltött paprika

Aki nyersen teszi a hagymát a töltött paprika húsába vagy a fasírtba, hagyja abba a főzést, és kezdjen el legelni.

Fotó: Kállai Márton

– Vannak különféle ételek – ötlött fel Rezeda Kázmérban a gondolat, s ezt az a gondolat követte, miszerint ennél azért jutott már eszébe különlegesebb, meghökkentőbb dolog is.

Valóban.

Miután így megbeszélte magával mindezt Kázmér, végigvitte magában az eredeti gondolat fonalát, amely végül így tekeredett fel a morfondír spulnijára:

– Vannak különféle ételek, és van a töltött paprika.

Ez már valami. S valóban. Mert egészen biztos, hogy vannak lényegesen különlegesebb ételek a töltött paprikánál.
Itt van például az extracto de rana, vagyis a békajuice, amit Peruban előszeretettel fogyasztanak, és nem is túl bonyolult elkészíteni. Csak meg kell nyúzni a békát, utána pedig betenni a turmixgépbe úgy, ahogy van, s ezt nem csupán kedvelik, de erős afrodiziákumnak tartják. Ez például biztosan különlegesebb, mint a töltött paprika.
Mégis elég nehéz elképzelni, ahogy mondjuk Karcagon a János kikiabál a konyhába Terinek, miszerint „Terikém, dobjál már be a turmixba négy-öt békát, úgy innék egy békajuice-t!”, mire a Teri azt dörmögi maga elé, hogy „Na, éppen itt is volt az ideje, te mamlasz!”.

Vagy itt van például Elefántcsontpart, ahol előszeretettel esznek  macskát. De most képzeljük magunk elé, ahogy Bőnyrétalapon a Béla odabújik a Marihoz, hogy „Marikám, nem vágnád le estére a Cirmit, olyan régen ettünk macskát és itt a vasárnap”, mire a Mari készségesen ugrik, és Cirmi még fel sem eszmél, máris ott rotyog a fazékban jó paprikásan, sok babérral.

Esetleg azt is magunk elé képzelhetjük, amint Répáshután a Miska bácsi reggel nagyot nyújtózik, és így szól Bözse nénihez:

– Bözsi, angyalom, majd egy hónapja nem csináltál kobraburgert.

– Miskám, angyalom, elfogyott a kobrahús.

– Akkor csináld meg siklóból, Bözsikém, nekem mindegy, csak kígyó legyen.

Indonéziában magától értetődő egy ilyen párbeszéd.

Vietnámban a piacon nincs természetesebb, mint a frissen levágott kutyák látványa a pulton. Na de látják maguk előtt Böhönyén Jóskát, amint kapacitálja asszonyát, Rozit, hogy „te Rozi, nem esszük meg becsináltnak a Bodrit?”, mire Rozi széles mosolyra fakadva kiszalad, eloldja a láncról a Bodrit, aztán már belezi is kifelé, aztán estére asztalon a friss kutyabecsinált.

De ahhoz is elég nagy fantázia kell, hogy lássuk magunk előtt, amint a Viharsarokban Juli odateszi este az asztalra a friss patkányropogóst, Dönce meg nem verekedni kezd, hanem csettintgetve hozzáfog. Pedig Vietnámban az is szokványos.

De ha ellátogatunk Kínába, az is előfordulhat velünk, hogy egy péniszétteremben találjuk magunkat, ahol nagy élvezettel ropogtatják a kutya- meg ökörpéniszeket, és még vagy harmincféle jószág férfiasságát, amit fölöttébb egészségesnek tartanak.

Na de az megvan, ahogy Tökön Bori kiteszi az asztalra a kutya-, kecske- meg lópéniszt, és a fárasztó banki nap után hazatérő fáradt menedzser ura, Bálint jóízűen nekifog?

Madagaszkáron meg eszik a makit.

Balassagyarmaton meg nem eszik.

De a kedvencem talán ez: „A kisfiúk vizeletében főtt tojást tavaszi falatként szokás fogyasztani a Kínában található Dongyangban.”

Nem akarnék én itt vitatkozni, akadékoskodni, kákán is csomót keresni, de Somogybabodon a tavasz el tud jönni kisfiúk vizeletében főtt tojás nélkül is. De talán még az ősz is, nem beszélve a télről. Aki pedig azt gondolná, hogy akkor marad a nyár, az csalatkozni fog.

Kambodzsában pedig a buszmegállóban árulják az olajban sült pókot. Ott ez az utcai étel. Na most kiállhatnék én Komlón a buszmegállóba, hogy „Sült pókot tessék!”, el lennék zavarva az édesanyám keservébe.

Kolumbiában pedig a lehető leghétköznapibb étek a culonas, ami egy mártás, készül pedig szép, nagy hangyákból.
Csíkszentlélek rémlik most fel valamiért, ahol Mózsi odaszól Márinak, „te Mári, megkívántam a culonast”, Mári meg ugrik, és nekifog hangyákat szedegetni hátul a góréban, hogy aztán jóféle mártást csináljon belőlük, jó csípősen, mert Mózsi úgy szereti.

És nehogy elfeledkezzünk Szaúd-Arábiáról, ahol úgy rágcsálják a tüskésfarkú gyík lábát, mint nagymama idehaza a csirkelábat, s ez azért is különösen izgalmas, mert arrafelé ugye a halal étkezés dívik, szóval a disznót nem eszik, de a tüskésfarkú gyík lábát igen.

Allah biztos félrenéz olyankor…

Aztán eszik még a népek a balut, vagyis a tojásban lévő kacsaembriót, az escamolest, vagyis az óriáshangya tojását, az ikizukurit, vagyis a halat, amit úgy filéznek ki, hogy még él, és él a tányéron is, amikor megeszik, a hákarlt, a grönlandi cápa húsát, amit hónapokig rohasztanak, és olyan ammóniabűzt áraszt, mint Ercsiben a laktanya vécéje, amit Kázmérnak volt szerencséje naponta pucolni, eszik a sarlós fecske nyálából készült fecskefészeklevest, a surströmminget, a rohasztott halat, ami a világ legbüdösebb étke, a sannakjit, vagyis az élő polipot, a poloskát, aminek mifelénk mostanában egészen különös felhangjai vannak azontúl, hogy rém undorító lehet, Korzikán megeszik a casu marzut, azt a juhtejből készült sajtot, amelyet a sajtlégy petéiből kikelő kukacok erjesztenek meg, és még a mopane férget is, ami olyan ronda, hogy sírva enné meg az oroszlán is.

– Mondtam én, hogy sokféle az étel – töprengett még egy kicsit Rezeda Kázmér –, bár az az igazság, hogy én azért a gulyásleves-lecsó-zsíros kenyér lila hagymával háromszögben gondolkodtam – tette még hozzá, és nem füllentett.

– Vannak különféle ételek, és van a töltött paprika – tért aztán vissza a kiindulóponthoz Kázmér, s ezzel azt akarta jelezni, hogy a töltött paprika egészen különleges helyet foglal el a szívében, bár lehet, hogy ételről szólván helyesebb lenne a nyelvet és az ízlelőbimbókat emlegetni a szív helyett, de a töltött paprikának Kázmér esetében a szívhez is köze volt, ugyanis Kázmér az édesanyja töltött paprikáján nőtt fel, annál pedig még soha senki nem készített finomabbat.

Szerényi Gábor rajza

És bizony, eljött a pillanat, amikor Kázmér egy este, vacsora után – Kázmér húga, Vajákos Biri főzte azt a vacsorát, tyúkleves volt sváb­gombóccal és Stefánia-vagdalt pompás krumplipürével, továbbá Biri csalamádéjával, ami a csalamádék Rolls-Royce-a –, szóval a vacsora után Kázmér elkérte édesanyjától a töltött paprikája receptjét.

– Jó is lesz, kisfiam, ha leírod, mert sok már nincs nekem hátra – mondta Kázmér édesanyja, és ettől Kázmérnak elszorult a szíve, és mondta, hogy ugyan már, de hát nyolcvanon felül mit lehet tudni.

– Kisfiam, a töltött paprikát igazából nem is kell főzni, az elkészíti saját magát – mondta Rezeda édesanyja, és Kázmér tudta, hogy akkor nagyon kell figyelnie, mert többnyire az ilyesféle, „saját magukat elkészítő” ételekkel van a legtöbb macera.

És így állt össze a kép.

Vesz az ember egy jó kiló darált sertéshúst, legjobb, ha a Hús­szabóságban, ahol Kázmér kedvenc henteslánya szolgált ki, ami, ugye, önmagában különlegesség, hát még a Hússzabóság henteslánya, olyan huszonéves forma, szép, fiatal lány, úgy negyvenöt kilónyi, fekete hajú, aki egy irgalmatlan hatalmas késsel szokott állni a fél marhák felett, és úgy bontja szét őket, mint Héraklész a né­meai oroszlánt, szóval ott vesz az ember egy jó kiló darált sertést, aztán a boltban hat szép, nagy, sárga paprikát, két csomag haragoszöld petrezselymet, egy zellert s véle a zellerzöldet, egy csomag újhagymát s még mellé sonkahagymát.

Eddig nem kunszt.

Ezután következik a paradicsomlevek és -szószok összeválogatása. Ilyesmiből olaszt vesz az ember.
Egy kiló húshoz kell úgy négyliternyi paradicsom, ebből két  liter legyen olasz paradicsomlé, a másik kettő pedig az a dobozos passata, ami sűrűbb, és lehet venni egy kis sűrített paradicsomot is, azt a fácánost, amit valószínűleg már a cro-magnoni ember is ismert és használt.

Zsemle kell még, kettő.

Mindezzel hazatérsz. Kipakolsz a konyhában.

A darált húst egy olyan edénybe borítod, ami elég nagy, hogy a többi összetevővel együtt kényelmesen össze tudd gyúrni. És akkor nekifogsz: a csomag újhagymát s még két sonkahagymát összevágsz, s kevés olíván megfonnyasztod. Aki nyersen teszi a hagymát a töltött paprika húsába vagy a fasírtba, hagyja abba a főzést, és kezdjen el legelni. A fonnyasztott hagymát a húshoz teszed, csakúgy, mint a vízbe áztatott zsemléket, az apróra vágott petrezselymet, sót, borsot, azután összegyúrod. Ezután kicsumázod a paprikáidat, és beléjük töltöd a húst, a maradék húsból pedig fasírtnyi gombócokat gyúrsz, nagyjából még kilenc „meztelen” tölteléked lesz ennyiből.

Nagyon fontos: aki rizst tesz a töltelékbe, az mosson kezet, és hagyja el a konyhát örökre.

Ha mindezzel elkészültél, egy nagy lábosba töltsd bele a paradicsomleveket, a passatákat és a sűrített paradicsomot, keverd össze, hogy egyenletes legyen. Sózd, borsozd, tegyél bele oregánót gazdagon, és nagyjából három evőkanál cukrot is. Keverd el újra, majd pakold bele a töltött paprikákat és a „meztelen” töltelékeket, a zeller zöldjét és a négyfelé vágott zelleredet. Tedd fel főni közepes lángon, és ne fedd le, mert akkor nem sűrűsödik be eléggé.

Körülbelül egy-másfél óra alatt kész. Vagyis hát: megfőzi magát.

A zellerzöldet és a zellert halászd ki belőle.

Innentől kezdve pedig két iskolát vihetünk tovább: van, aki főtt burgonyával tálalja, van, aki kenyérrel. Rezeda Kázmér mindkettővel szerette.

Amúgy fölséges eledel. Lényegesen fölségesebb, mint a mopane féreg. S ez akkor is igaz, ha a világ amúgy a mopane férgek felé vette az irányt.

De ami a lényeg: Kázmér azt szerette a legjobban, amikor ezt a finomságot az édesanyja tette elé, kissé már reszketeg kezeivel.

Mert egészen addig, ameddig ez így van, Kázmér még gyerek. Hatvankét éves gyerek. És Kázmér ismerte ugyan a szentenciát, miszerint:

Világosodik lassacskán az elmém, / a legenda oda. / A gyermek, aki csügg anyja szerelmén, / észreveszi, hogy milyen ostoba. / Kit anya szült, az mind csalódik végül, / vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. / Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül, / ebbe fog belehalni.

De még volt édesanyja. Ezért egyelőre csak egyszer, egyetlenegyszer készítette el a töltött paprikát.

Próbaképpen…