A király és a vértanú

Aki látta hajdanán Richard Burtonnel a darab filmváltozatát és Darvas Ivánnal a Becket címszerepét a József Attila Színházban, annak a nemrég elhunyt magyar színművész alakítása örökre bevésődött az emlékezetébe. Anouilh híres drámáját most a Magyar Színház tűzte műsorára Csiszár Imre rendezésében, Mihályi Győzővel Becket szerepében. A színművészt a bemutató előtt faggattuk.

Becket Tamás történelmi személyiség, megformálása, gondolom, tovább nehezíti a színész dolgát, hiszen dokumentumok maradtak fenn róla, él a legendája – nem lehet pusztán a fantáziára bízni a szerepalkotást.
– Úgy próbáltam megfejteni Becket személyiségének titkát, hogy korunk pápáival hasonlítottam össze magamban: nekik is volt gyermekkoruk, ifjúkoruk, amikor még meg sem fordult a fejükben, hogy valamikor egyházfők lehetnek, még csak az sem, hogy papi pályára lépjenek. Becket a XII. században meg egyenesen züllött életet él a király társaságában (akit Őze Áron alakít), imádja az életet, a mulatozást. Keresi a helyét a világban, s aztán a feladat találja meg benne a nagyra hivatott embert. Amikor barátja, II. Henrik király ráparancsol, hogy vállalja el a canterburyi érseki megbízatást, hogy megkönnyítse az uralkodó dolgát – rádöbben, neki ez a sorsfeladata, ezen az úton kell végighaladnia. S ennek a vállalásában a mártíriumig is képes eljutni.
– Milyen utat választ a színész egy olyan drámai személyiségfejlődés ábrázolására, aki az élvezeteknek hódoló, könnyelmű életformától az elvhűség jegyében, az egyház függetlenségének védelmében a vértanúságot is vállalja?
– A színésznek, amikor összetett figura megformálásával találkozik, meg kell keresnie a domináns vonásokat. amelyek nem mindig azok, amik a felszínen látszanak. Becket sem részeges fráter, csak könnyelmű ifjú kegyenc, akiben már korábban is ott bujkálhatott egyfajta képesség az elhivatottságra. Az angol udvarban például nagyon nyomasztja szász származása, amit nem tagad meg, s talán épp azt reméli, hogy a király mellett tehet majd valamit a saját elnyomott népcsoportjáért.
– Milyen játékstílust választott a rendező, Csiszár Imre ehhez a történelmi témájú drámához?
– Csiszár nem engedte, hogy általánosságban játsszunk, konkrét megoldásokat várt el, s nagyon tiszta és szenvedélyes játékot követelt meg tőlünk. Azt hiszem, joggal, hiszen iszonyú szenvedélyek csapnak össze a színpadon. Nem modernizált formában játsszuk az előadást, de nincs is szükség rá, hiszen a szövegből sajnos ma is időszerű gondok hallatszanak ki: a kisebbségi sors, az egyház és az állam viszonya stb. Az egyház ma is úgy érzi, hogy bizonyos dolgok ellen tiltakoznia kell, ha tenni nem is tud ellenük. Mindezen túl az lenne igazán fontos, hogy az előadás láttán mély katarzist éljen át a néző.