A kormányos

Bár még néhány meglepő lépésre számíthatunk, szép lassan oszladozik a köd az Utód–2008-as projekt körül. Azzal, hogy Vlagyimir Putyin vezeti majd a hatalmi párt, az Egységes Oroszország listáját, ráadásul a kormányfői székben is el tudja képzelni magát, megoldódni látszik e procedúra egyik legkényesebb feladata. Már látszanak a körvonalai a kurzus folyamatosságát és Putyin befolyásának fenntartását biztosító politikai struktúrának. A nagyjából év eleje óta intenzíven formálódó, egyfajta irányított pluralizmusként leírható rendszer lényege, hogy eleve ellensúlyokkal bástyázza körül a potenciális hatalmi központokat, s így a jelenlegi elnököt hagyja meg az erőcsoportok feletti döntőbíróként. Az építkezés egyik következő fázisaként azonban immár meg kell találni magának Putyinnak a helyét ebben a struktúrában.
Az várható volt, hogy sok tekintetben irányadó lesz, ki vezeti az Egységes Oroszország listáját. A többség ettől az utód személyét illetően számított valamiféle eligazításra, de nem igazán meglepő a mostani lépés sem. Az elnök jövője körüli találgatások egyik lehetséges útként azt vázolták, hogy Putyin a hatalmi párt élére áll. Tovább azonban már csak egy szűk kör gondolta ezt a forgatókönyvet, így aztán sokakat meglepetésként ért a bejelentés, miszerint Putyin akár miniszterelnök is lehet, így kormányozva tovább Oroszországot. Pedig eddigi lépései alapján logikusnak tűnik, hogy szükségszerű szerepváltását a politika színpadán egyúttal a hatalmi struktúra frissítésére, modernizálására is igyekszik felhasználni. A meglehetősen gyenge pártrendszerre például ugyancsak ráfér az erősítés. S ha Putyin a kormányfői székbe ül, az automatikusan ezt jelenti. Az elnök politikai súlya önmagában rangot ad egy intézménynek. Ez a lépés ráadásul európai irányba, a parlamentarizmus erősödése felé mozdítaná el az orosz berendezkedést. Az elnök ezzel – teljesítve a társadalom elvárását is – a politikai rendszer kulcsfigurája maradna, mégpedig úgy, hogy megőrzi szalonképességét a külvilág szemében. Ha úgy tetszik, ez egy az elnöki-parlamenti köztársaság felé tett lépés lenne, amelyben maga Putyin személye, helye dönti el, hogy a két központ közül éppen melyik a fajsúlyosabb. E porosz–bizánci rendszerben egyszerre létezhetne kancellár és választott, tehát nem csupán szimbolikus szereppel bíró államfő is.
E forgatókönyv megvalósulása azt is jelentheti, hogy az egymással vitázó pártépítési stratégiák közül Vlagyiszlav Szurkov elképzelése győz, amely egy erő, az Egységes Oroszország dominanciájára épít. A többiek csak kiegészítő szerepet játszanak ebben a rendszerben. Putyinnal a lista élén a „jegyinorosszok” olyan mozdonyt kapnak, amellyel immár az alkotmányos többség elérése is reális. Következő lépésként az elnök átülhetne a kormányfői székbe, amely egy hatalmas párttal a háta mögött a dumát minimum a Kremllel egy sorba, sőt személye miatt fölé is helyezné. Különösen abban az esetben, ha a berendezkedést egy politikai reformmal intézményesen is az ő súlyához igazítanák. Egy másik forgatókönyv szerint erre nincs szükség, mert Putyin csak rövid időt, maximum két évet töltene e poszton, s az államfő lemondása után az új választásokon indulva visszatérne a Kremlbe. Ezzel helyreállna a status quo. Egyik megoldás sem mentes a kockázatoktól, ám mindenképpen grandiózus, államférfira valló, ráadásul a ködből kibontakozó bizánci struktúrát látva nem is megvalósíthatatlan.