A Reizner (3.)

Sok bátorság kell hozzá, hogy az embereknek megmutasd az álmaidat. Kossuthban mindez megvolt. Az első, híres szegedi beszédét nem erkélyről, hanem a Bauerfeind-ház előtti sátorban felállított hordozható egyházi szószékről mondta el. Most hatvanezer ember hallgatta a Kárász-ház erkélyén tartott utolsó magyarországi, nyilvános beszédét.
„… Ha – mint előre megjósoltuk – Debrecen lesz az a hely, ahol hazánk függetlenségét kivívjuk, úgy Szegedről fog Európának a szabadság kihirdettetni, vagy egy nagyszerű sír lesz, ahol a világszabadság eltemettetik”, mondotta.
Egyik sem lett.
Még Kossuth előtt Szegedre érkeztek a Kossuth-bankók papírjai és a sajtók. Bár Budapest felirat volt rajta, a kétforintos (fekete nyomatú) Kossuth-bankók Szegeden készültek. (Egy részüket gőzhajóval hozták Szolnokról, miként a hadianyagot négy hadigőzös vitte mindenfelé. Ez a gőzhajó jó kis motívum lehetett volna leit-menetben. Elszállt egy hajó a szélben / Házunktól nem messze megállt / Így szólt egy hang hogy én menjek / Sietnek nem várnak tovább – Kex)
A Szegedre költözött (na jó, menekült) országgyűlésről írtam. Utolsó (nyilvános) ülésükön megszavazták a nemzetiségi és a zsidók egyenjogúsítására vonatkozó törvényjavaslatot. Egy kicsikét korábban jobb lett volna. Megszavaztatott még egy újabb, 60 milliós hitel. Görgey fővezérségéről is nagy vita volt. Az Aradra való továbbmenekülésről már nem. Oda sietve mentek.
Az újszegedi Zsótér raktárban 60 mázsa lőpor és töltény felrobbant. Nyolcszázan haltak meg. A nagy Vízben százötvenegyen. Ennél nagyobb jelet, hogy mi lesz itt, nem várhatott senki. Akinek módja és esze volt, mentette magát és családját. (Még jó, hogy a hadfelszerelés jó részét minden irányban négy hadigőzös – már megint a gőzhajók– elvitte volt időben.)
Másnap Guyon bevonult tizenkétezer magyar katonájával. Egy félreértés miatt majdnem fölköttette a polgármestert. Az országgyűlés július 30-án hagyta el Szegedet, a magyar sereg negyvenezer fővel, száz ágyúval augusztus 1-jén átvonult a hídon, és Újszegednél–Szőregnél a síkon ütött tábort. Ez hiba volt. Tán még a Tiszának a Maty-érbe való vezetése is működőképesebb ötlet volt? Az azért nem. A túlerőben lévő császáriakat maga Haynau vezette a széképületi torony erkélyéről távcsövezve. Valaki rálőtt, és csak néhány hüvelykre a fejétől csapódott be a golyó. Sajnos.
Mert hatalmas ingaütő volt ebben a kis órában, ezt már az első napon megmutatta a táborszernagy, amint befészkelte magát Szeged rab királyi városának házába. Iszonyú fenyegetések közt hozta sorra rendeleteit. Keményen megsarcolta a várost, ráadásul százezer kenyeret süttetett naponta. A serege (melyben orosz katonai egységek is voltak) martalócok módjára prédálta a várost és vidékét, elfogva mindenkit, akit csak tudtak a tanyákon bujkálók közül. Még a hadköteles kort el nem érteket is besorozták. Égtek a Kossuth-bankók máglyái, haditörvényszék járt az ellenszegülőknek.
A város zsidó hitközségét a forradalom alatt tanúsított „igen rossz magaviseletük miatt” előbb ötven-, aztán nyolcvanezer forintra sarcolta Haynau, valamint huszonötezer pár bakancs elkészítésére kötelezte. Hiába, hogy a gazdagabbak, mint Lichtenberger Ádám, Swarzenfeld Sándor, Kohen Károly és özv. Auer Sámuelné 76 325 forint 48 krajcárt már kiizzadtak az egyesült seregek élelmezésére.
A házakat újraszámozták, a lakosságot megszámolták. (Sokan elmenekültek.) Kettős utcaneveket adtak: pl. a Kanász-utcza egyben Schweinhirt-Gasse is volt. Elkezdődtek az igazolási eljárások. (Mint mindig.) A visszatelepülő rácok a vádak özönét zúdították polgártársaikra bosszúból.
1850 szeptemberében a város elveszítette törvénykezési jogát. Megszűnt a szabad dohánytermesztési jog (ami hagyományosan igen elterjedt volt Szegeden és a két szegednyit kitevő csongrádi, bácsi, békési, csanádi, torontáli, zarándi, bánáti és bácskai kirajzásokban). A férfiak inkább összetörték a pipájukat, de nem alkudtak a finánccal. Bevezették a bor- és húsfogyasztási adót (nem ismerős ez kicsit?), és újra megadóztatták a szeszfőzést. Pedig két dolog volt közös a levert népben: a bánat meg a bor. Vagy a pálinka.
A Bach-kormányzat még „önkénytes” kölcsönt is akart a szögedi nemzettől. Ez már csak Rákosinak sikerül (aki középiskolai, valamint börtönéveit is Szegeden tölté).
Idegen ajkú, rézsisakos zsandárok (csendőrök) lepték el a várost. Állandó rendőri felügyelet alá kerültek: Bérczy, Rengey, Vadász stb. a város régi vezetői közül, de rengeteg kisember is.
Március 4. hivatalos polgári ünnep lett az olmützi (olomóci) birodalmi alkotmány miatt, akárcsak száz évvel később április 4. a nagy ruszki szabad dúlás miatt. Persze csak az idegen katonák és a hatóság ünnepelt.
Bonyhády Istvánról, a Bach-rendszer renegát magyar megyefőnökéről írtam. De azt nem, hogy egy hölgynek, aki nála kilincselt kegyelemért, azt mondta:
Asszonyom, kezén még most is érzem a szurokfáklya szagát.
Vagyis hogy a hölgy is részt vett a Kossuth tiszteletére rendezett fáklyásmenetben.
Arról se szóltam, hogy Perczel fivére volt, és ezt annyira gyűlölte, hogy levetette a nevét, mint egy megutált kabátot. A szabadságharc alatti iratokat a levéltárban nagyrészt megsemmisítette vagy fehér festékkel lekenette.
1852-ben, amikor a cs. és kir. Temesvárra volt utazandó, Bonyhády nem merte vállalni személye biztonságát. Talán épp a besúgói jelentések hatására. Még a nyergeket is beszedette a pusztákról. Szegény, nem tudta, hogy már a gyerekek is szőrén ülik meg a lovat errefelé.
A Bach-huszárok (polizei) idejéből Szegeden mégis több rablássorozat, egy kettős rablógyilkosság és egy hatalmas sikkasztás maradt meg az emberek emlékezetében.
A rablások miatt Rózsa Sándort okolták. Egy nő adta a zsandárok kezére. Egyszer, amikor komájával, katona Pállal iszogatott, a koma felesége hátulról fejszével fejbe kólintotta. Életfogytot kapott szegény Sándor, aki az üldöztetései során 13 Bach-huszárt lőtt le.
A sikkasztást Kovacsik János, az új, politikailag megbízható főpénztárnok követte el. A sok vigyázástól a hatóságoknak nem volt idejük a kasszára vigyázni. Kovacsik 17 608 forintot tett zsebre. A kor szabályai szerint főbe lőtte magát. (És mi a sorsa ma egy rablónak vagy egy sikkasztónak? Az előbbit nem letöltendő életfogytiglanira ítélik, az utóbbit majdhogynem kitüntetik, de mindenesetre szabad, mint a madár.)
1857-ben meglátogatta a fölséges a várost. Bécsben készült, kétszáz lat súlyú ezüstbográcsban rotyogott a paprikás hal. Egy bécsi lat egyenlő négy nehezék. (Közben, míg halasztódott a látogatás, a város megúszott egy árvizet. Klárafalvánál [Kukutyin] sikerült megfogni a Marost.) Sok minden elkészült: gőzmalom, vashíd, gabonapiac, utak kikövezése, a járdák palló helyett kövekkel kirakván, a nagypiac sártengerét egy réteg friss földdel civilizálták. Az utcák villanytűzzel való világítása is megindult a légszesz helyett. A rókusi Mikutya korcsma helyén például csontlisztgyár épült.
Gamperl polgármester magyarul köszöntötte a vonattal érkező k. und k.-t. Fáklyásmenet – részemről – mehetett, mint mindig. A fiatalok alkalmi dalának utolsó két sora azért kicsit hamisan szólt:
Őszintén zeng az új érzelem
Felséges nőddel élj nagy Fejedelem!
A felséges nő és férje másnap – mivel, na mivel? – az Adler nevű gőzhajóval hagyta el a várost. Még két gőzös kísérte.
A kezdeti 6000 forintos költség a végére 38 280 forint 19 krajcárra rúgott, de megérte. A felség belement, hogy a várral szemben építkezhetnek a szegediek, és egy kisebb kaszárnya és kórház építésével is beérte. Vagy így, vagy úgy: fizetni kell a felségeknek. (Az 1872-es látogatás már csak 6724 forint 26 krajcárba kerül.)
Azután olyan évek jöttek árvizekkel, kolerával, orkánokkal, éhínséggel, mintha csak a sors azt szerette volna megmutatni, hogy a magyarság egyik legszívósabb, legmunkásabb fajtájának befellegzett.
Közben azért tervek voltak, mert az nem kerül sokba. Például fölmerült a Szeged–Arad közti rendszeres hajójárat elképzelése. De ehhez a Marost szabályozni kellett. Ráadásul át akarták helyezni a Maros torkolatát. Minden szegedi tudta, hogy az a vég. Ráadásul két Tisza-hidat is kellett volna építeni.
Alázatos levél írattatott Albrecht főherceghez, az ország kormányzójához, hogy a Maros-torok maradjon a város alatt. Egy levezető csatorna építésére gondoltak. Az ötlet Vedres Istváné volt, és Bainville főmérnök meg is rajzolta: a csatorna, elkerülve a várost, a Boszorkányszigetnél szaladt volna a Tiszába.
Aztán az egész tervezgetést elmosta a Tisza soron lévő, a lapok által „minden eddiginél fenyegetőbbnek” jellemzett árvize. Nagyobb volt, mint az 1830-as vagy az 1845-ös. Öt helyen is meg kellett fogni a Tiszát. A csatornákból föltört a víz a városban. A Ballagitónál éjjel rést ütött a folyó. Egy munkás a testével fogta be, míg nem jött a segítség. Nevét nem ismerjük. Ellentétben a holland polderen egy ujjával a lyukat reggelig bedugó kisfiúéval, akit egy amerikai írónő talált ki.
Albrecht főherceg most már személyesen jött Szegedre. Valójában nem neki, hanem a szeged–temesvári (osztrák) vasúti társaságnak köszönhető, hogy a Maros maradhatott a helyén. Azt a szegedi kérést, hogy a vasúti híd újszegedi oldalánál egy ártéri hidat kellend építeni, a társaság lesöpörte az asztalról. Azzal fenyegetőztek, hogy Kanizsánál építik meg a vasúti hidat.
A Marost 71 átmetszéssel próbálták megzabolázni. A Maros-toroknál lévő metszés hamar beiszapolódott. A Maros olyan gyors, hogy ha az ember leteszi a lábát a folyófenékre, a víz egy másodperc alatt kimossa alóla a homokot.
Végül a cs. és kir. közlekedésügyi minisztérium mellőzte az ártéri hidat a tervből. A Tiszánál és Marosnál is nagyobb veszedelmet egy Herrich Károly nevű szakértő jelentette Szegedre. Talán mert minden terve kudarcot vallott, meggyűlölte a várost. Kinevette a körtöltés tervét, ami a nagy árvíz után épül csak meg. Szerinte a város nincs és nem is lesz veszélyben, hacsak a Maros és a Tisza egyszerre lesz a legmagasabb. Pontosan ez következett be a nagy árvíznél.
A város hiába esedezett, beleerőltették a percsorai ármentesítő társulatba. Ez volt Szeged halálos ítélete. A társaságban a mindszent–algyői uradalom érdekei érvényesültek, Szegednek és Algyőnek csak a feje látszott ki az adósságokból. Nem sokáig.
Bekövetkezett az 1864–65-ös éhínség, amilyenre a legöregebbek sem emlékeztek.
Aztán jött az 1867-es, majd az 1876-os árvíz. Aztán… Aztán.
Folytatjuk