Egyre súlyosabbak a jelenlegi kormányzati hatalmat jellemző szociális rombolás következményei. Mert nem csupán a GDP növekedése lassult le szemmel láthatóan, hanem már részadatokat tekintve sincs okunk a bizakodásra, még ha az első fél évben bővült is az ipari termelés, vagy – amely cseppet sem tekinthető eredménynek – a szolgáltatásokban a külföldi beruházások változatlanul növekednek is. De vitathatatlan az is, hogy éves szinten a csaknem nyolc-kilenc százalékos drágulás ugyancsak a lakosság terheit növeli. További kellemetlen meglepetéseket tartogat az élelmiszerárak és a villamosenergia-árak látványos megugrása. Evidens a magyarázat: ha nincs megtermelt többlet, amelyből pluszforrásokhoz juthatna a költségvetés, a csökkenés következtében a gazdaság teljesítménye egyre szűkül.
Miként azt sem kell különösebben hangsúlyozni, hogy legnagyobb mértékben a nyugdíjasokat és a nagycsaládosokat sújtja az infláció, hiszen az utóbbiak nyolcvan százaléka a létminimum alatt vagy annak közelében él. Ha a 61 ezer forintos fogyasztási egységet vesszük figyelembe, ebben a létminimumban sem a lakástörlesztés, sem a tandíj, sem a vizit- és kórházi díj nem szerepel. Míg azonban a kormányt egyáltalán nem érdekli – legfeljebb csak hangzatos szólamokban – a szociális biztonság vagy a társadalmi szolidaritás, cseppet sem csodálkozhatunk azon, hogy hazánkban a gyermekszegénység még az időskorú szegénységnél is nagyobb. A megszorítások mellett a nem családbarát adózás nem kedvez a több gyermeket nevelőknek, miközben az országban több mint 900 ezer idős ember él ötvenezer forint alatti nyugdíjból. Éppígy a szociális rombolás következménye, hogy napról napra a lecsúszás fenyegeti az úgynevezett középosztály tagjait is.
A kormánynak nincs távlatos programja, ami azzal jár, hogy az állampolgárokat nem együttműködő félnek, hanem eszköznek tekinti. Holott a felzárkózáshoz széles társadalmi konszenzusra lenne szükség... És az sem véletlen, hogy a kormány leginkább külső tényezőkre, a külföldi tőzsde magas arányaira fogja a drágulást, mialatt csaknem hetvenezer háztartásban szűnik meg az áramellátás a díjhátralék miatt! Noha az árak fékentartásának meglennének az eszközei, egyebek között az áram áfájának csökkentése vagy az energiaexport mérséklése, a legrosszabb esetben a hatósági ár alkalmazása. Még így is könnyű mondani, hogy a korábbi évek gazdaságpolitikájának középpontjában az életszínvonal emelése állt, de ebből utólag szinte semmi sem érzékelhető. Vagyis a gazdasági összeomlás rémképe nem tűnt el, hiszen aligha hiheti el bárki is, hogy a költségvetési hiány a közeljövőben lemegy három százalékra. És hiába erőltetik a bürokrácia csökkentését, az adók egyszerűsítését, a gyakorlatban vajmi kevés eredmény látszik.
Nyilvánvaló, hogy az állam mindmáig azokat terheli, akik roppant nehéz körülmények között élnek vagy éppen a szó szoros értelmében vegetálnak, szemben azokkal, akiknek nemcsak a vagyonuk nagyobb, hanem a fogyasztásuk is. Bárhogyan szeretnénk, az utóbbiaktól mégsem várható el, hogy a társadalmi egyensúly megteremtéséhez önként hozzájárulnának. Csaknem visszafordíthatatlanul megbomlott a generációk közötti egyensúly. Mint ahogyan az is közhelyszerű megállapítás, hogy az állástalanság következményeként több százezer személy nemcsak gazdaságilag csúszik le, hanem – ami még fájdalmasabb – szociális értelemben is ellehetetlenül. S mindezzel összefüggésben múlhatatlanul aktív állami részvételre volna szükség, méghozzá a differenciált ellátás érdekében. Míg azonban a kormány továbbra is a piacnak szolgáltatja ki az egészségügyi, a szociális és az oktatási szférát, mindez azzal a következménnyel jár, hogy szükségképpen az erősebb érdekérvényesítő képességgel rendelkezők nyernek mindenütt teret. Az egyik oldalon a hatalmat birtokló, korrupt politikai osztály és a hozzá kötődő társadalmi establishment áll, a másik oldalon a szociálisan kifosztott, kisemmizett állampolgárok széles tömege.
Még ha ez a magyarázat kevéssé reflektál is a magyar társadalom differenciált struktúráira, mindenképp a lehetséges változás mélyülését jelzi. Sokféle empirikus elemzés támasztja alá, hogy a gazdagok és a szegények között egyre áthidalhatatlanabb távolság húzódik. Ráadásul a szegények társadalmi státusa alapvetően megváltozott, hiszen egész rétegek rekednek a társadalmon kívülre, s a szegényekre, a leszakadtakra, a kirekesztettekre a jelenlegi politika egyszerűen nem tart igényt. Végtére is a megkezdett szociális rombolásból mindez logikusan következik.
A szerző szociológus, egyetemi oktató
Véres támadás egy templomban, a pápa is megszólalt
