A törzsszavazók távol tartása

Egészen meglepő következtetések vonhatók le a Századvég és a Forsense legfrissebb telefonos közvélemény-kutatási adataiból. Nem az számít meghökkentőnek, hogy a Fidesz utcahosszal nyerné az országgyűlési képviselő-választásokat, vagy az MDF és az SZDSZ változatlanul nem veheti biztosra az ötszázalékos küszöb átlépését. Ezek az erőviszonyok tavaly nyár óta már olyan megszokottá váltak, hogy az átlagos újságolvasó legfeljebb egy futó pillantással rögzíti magában a tényt, miszerint Magyarországon rendkívül erős kormányellenes protesthangulat uralkodik, és a két nagy párton kívül nincs más említésre érdemes politikai tényező.
A fentieknél izgalmasabbnak tűnik a felmérésnek azon része, mely szerint a fideszesek tizenöt százalékának a saját oldallal szemben van megmutatkozó rosszallása. Ez azt jelenti, hogy a kormányváltást óhajtó jobboldali párthívek közül minden hetedik nem tartja megfelelőnek az ellenzék tevékenységét. Ide tartozik még, hogy minden harmadik megkérdezett a teljes politikai elittel szemben is kifejezte negatív véleményét.
Ráadásul a felmérésben szereplők harminchét százaléka egy új, eddig ismeretlen harmadik erőt szeretne. A Századvég szerint közöttük többségben vannak a jobboldali érzelműek. A lényeg a két jelzőben keresendő: új és eddig ismeretlen. Mindez azt jelenti, hogy a fikciónak számító párt semmiképpen nem lehet a normális Magyarország nevű kommunikációs trükk mögé bújó MDF. Szintén kétséges a Magyar Gárdán kívül semmilyen érdemleges politikai teljesítményt felmutatni nem tudó Jobbik esélye is. A közvélemény-kutatók egybehangzó vizsgálatai szerint önálló pártként minimális támogatottságú KDNP sem tudná betölteni ezt az űrt. A Sólyom László köztársasági elnök szellemiségét követő, a politikai centrumhoz kötődő civil szervezetek, például a Védegylet, szintúgy nem jöhetnek szóba, hiszen tiszteletet parancsoló értelmiségi támogatottságuk ellenére nagy létszámú, szervezett tagságuk nincs. Új pártnak viszont se híre, se hamva.
Semmiképpen nem szabad tehát megfellebbezhetetlen tényekként kezelni az előbb említett választópolgári vágyakat. További közvélemény-kutató intézetek felméréseinek is alá kell támasztani az új pártra vonatkozó vágyakat, valamint több hónapon keresztül kellene hasonló adatoknak születniük, hogy egyértelmű trendről beszélhessünk. Sokkal inkább úgy kell értelmezni a harmadik erőre vonatkozó vágyakat, hogy az MSZP-nél csaknem kétszer akkora szavazótáborral rendelkező Fidesznek nincs oka arra, hogy a székében nyugodtan hátradőlve élvezze a választók feléje áradó szimpátiáját. Bár a politikai elitet sújtó ellenszenv elsősorban a felelőtlen, hazug és korrupcióval átszőtt baloldali kormányzásnak köszönhető, teljes egészében az ellenzéki pártok sem vonhatják ki magukat a felelősség alól. Joggal lehet elégedetlen a többmilliónyi, megélhetési nehézséggel küszködő polgár, ha azt tapasztalja, hogy az MSZP–SZDSZ-koalíció alternatíváját jelentő erők között hiányzik az együttműködésre való hajlam. A parlamenti választások óta ez elsősorban az MDF-nek róható fel. A kisebbik ellenzéki párt annak ellenére sem tett gesztusokat a Fidesszel történő kapcsolat normalizálására, hogy a jobboldal vezető ereje már a tavalyi választások két fordulója között elismerte egykori szövetségesét önálló politikai tényezőként. A Fidesz mellesleg azóta sem tett olyan ellenségesnek minősíthető lépéseket, amelyek bármilyen módon a bekebelezés látszatát keltették volna. Sokkal inkább a demokrata fórum vált az együttműködés gátjává, hiszen az Országgyűlésben és az önkormányzatokban rendre a szocialisták érdekeinek megfelelően politizál. Dávid Ibolya egyetlen olyan esetet sem tudna mondani, amikor egy határhelyzetnek minősíthető konfliktusban az MDF buktatta volna meg a szocialisták bármely javaslatát, összefogva a többi jobboldali párttal. Hiába lett tehát az MDF a legkevésbé elutasított politikai erő, megszerezve a baloldali szimpatizánsok rokonszenvét, a támogatottsága annak ellenére is az ötszázalékos szinten stagnál, hogy a rendszerváltás óta nem tapasztalt ellenszenv övezi a hatalmon lévő koalíciót.
Szintén elősegíti a harmadik erőre való vágyat a koherens politikai víziók hiánya. A Fideszben ugyan jó ideje komoly programalkotó munka folyik, és a párt ideológiai profiljának tisztázása is folyamatban van, azonban ebből a szélesebb értelemben vett közvélemény keveset érzékelt. Változatlanul hiányzik az a világosan áttekinthető, rövid szlogenekbe önthető, a tömegek számára is izgalmasnak és újszerűnek ható politikai filozófia, ami a kilencvenes évek közepén olyan vonzóvá tette a pártot. A Fidesz történetének legprogresszívebb korszakában a Van más választás! vagy a Polgári Magyarország jelmondatok több millió ember vágyát fejezték ki az áporodott, posztkádárista szellemet magában hordozó MSZP leváltásához. Ez a gondolkodásmód és a hozzá tartozó cselekvési program ma is életképes lehet, hozzáigazítva a megváltozott viszonyokhoz. Emellett azonban azt az alaptalan gyurcsányi vádaskodást kellene végre mindenki számára érthető cáfolattal a szemétkosárba küldeni, miszerint Magyarországon egy haladó és reformpárti baloldal áll szemben a kelet-európai nacionalizmus legrosszabb válfaját képező maradi Fidesszel. A tényleges helyzet ettől különbözik, mivel egy, a hatalomhoz görcsösen ragaszkodó, mára kiégett és totálisan elkorrumpálódott balliberális elit próbálja doktriner politikájával konzerválni a hatalmát, az emberi jogok sorozatos megsértésétől és a törvénytelenségektől sem viszszariadva. Eközben az ellene tiltakozó polgári oldal ugyan hibátlanul felsorolja a társadalmat ért sérelmeket és a károsnak minősíthető reformlépések következményeit, ám a sok megcáfolhatatlan igazságtartalmú kis mozaikkockából továbbra sem állt össze egy igazán hatásos kép.
A Fidesz hatalmas fölényét annak köszönheti, hogy meg tudta őrizni korábbi szavazótáborát, és magához vonzotta a bizonytalanok jelentős hányadát. Ők azonban olyan protestszavazók, akiket a politikai konjunktúra változásai bármikor elszakíthatnak mellőle. A szocialisták viszont megroppanásuk ellenére is maguk mögött tudhatják a biztos szavazó pártválasztók mintegy harminc százalékát. Ezzel a támogatottsággal ugyan biztos vereség várhat rájuk, különösen ameddig az SZDSZ a parlamenti küszöb alatt szerénykedik, ám amennyiben nem következik be további zuhanás, akkor a nagypárti státusuk megmaradhat. A lengyelországihoz hasonló összeomlást pedig a lejáratódott Gyurcsány lecserélésével elkerülhetik.
A Fidesznek tehát az elkövetkező időszakban nem csupán az a feladata, hogy újabb választói tömegeket sorakoztasson fel maga mögé. Arra is szükség lenne, hogy összeroppantsa az MSZP törzsszavazóinak még ma is masszív gránittömbjét, meggyőzve a gyurcsányi propagandakampány hiszékeny követőit, mennyire perspektívátlan a szocialisták különböző ideológiai iskolákból öszszelopkodott jövőképe. Ez lesz a nagyobb kihívás, mert akik az őszödi beszéd és a Gyurcsány-csomag ismeretében is feltétel nélkül kiállnak a szocialista párt mögött, azok kritikátlan és elvakult követői a miniszterelnöknek. Reménytelen vállalkozás volna azt várni tőlük, hogy a Fideszre szavazzanak. De ha a Fidesz hatására egy részük távol maradna az urnáktól, passzivitásával fejezve ki csalódottságát, akkor már tényleg semmi sem akadályozhatná meg a polgári erők elkövetkező évekbeli diadalmenetét.