Az eljelentéktelenített forradalom

Újra és újra megdöbbenést kelt bennem, amikor egy iskolázott fiatalember vagy akár egy középkorú értelmiségi arról beszél, hogy ő tulajdonképpen nem érti, mi is történt 1956-ban. Amikor rákérdezek, hogy mi az, amit nem ért, általában azokra az ellentmondásokra utal, amely a személyes élménybeszámolók és a sajtóban megjelenő, hivatalosnak tűnő történelmi magyarázatok között észlel. 1956-ról 1990 óta lehet nyíltan beszélni, ekkor vált lehetővé, hogy a történészek az addig a pártállam által szupertitkosnak minősített dokumentumaihoz hozzájussanak. Körülbelül a kilencvenes évek közepétől számíthatjuk, hogy az eseményeket valós összefüggésben tárgyaló tanulmányok és tankönyvek megjelentek. Ez azt is jelenti, hogy az előző nemzedékek ismeretei hamisak vagy legalább hiányosak a forradalom előzményei, okai és lefolyása vonatkozásában. Az emberek nagy részét nem érdekli a történelem, különösen, ha az tankönyvszerűen van megírva.
Erre az értetlenségre aztán lehet építkezni. Ismeretes, hogy a történelmi tényekre eltérő magyarázatokat lehet adni, így például a francia forradalmat egyaránt lehet értelmetlen gyilkolászásnak és az európai polgári fejlődés nyitányának beállítani.
A forradalmat és előzményeit fiatal felnőttként megélt emberként megpróbálok belehelyezkedni a kételkedők vagy tanácstalanok helyzetébe. Elsőként a Rákosi-rendszer jut eszembe, amelynek a társadalom minden rétegét megnyomorító terrorisztikus légkörét el sem tudják képzelni. Amikor erről megpróbálok beszélni, rendszerint elfárad a hallgatók figyelme, ilyenkor nem tudok felhozni igazán hatásos tömegkommunikációs példákat, filmeket vagy tévéjátékokat, hogy érzékeltessem azt a nyomasztó közeget, amiben akkor éltünk. Márpedig ebben a korszakban, 1949 és 1956 között gyűlt fel az a gyúanyag, amely október 23-án robbant. Példaként szoktam felhozni saját tapasztalataimat, amit egy kiemelt szocialista nagyvállalatnál szereztem, munkások között, akik a hivatalos ideológia szerint a rendszer talapzatát képezték. Az aránylag jól fizetett szakmunkásokban az állandó többlettermelési agitáció, a bornírt szovjet példákra történő hivatkozás, majd a normarendezések egyre növelték az elégedetlenséget.
Az egész társadalomban felgyülemlett elégedetlenség természetesen nem lett volna elég a forradalom kirobbanásához, ehhez az is kellett, hogy a sztálinista politikát túlteljesítő Rákosi Sztálin halála után megrovást kapjon moszkvai gazdáitól, illetve az, hogy Nagy Imre egy olyan programot hirdessen meg, amely a terror legdurvább eszközeit megszüntette, és egy normálisabb gazdaságpolitikát helyezett kilátásba. Ekkor egy csoport kommunista értelmiségi – újságírók, írók, marxista társadalomtudósok, akik közül sokan lelkesen szolgálták a sztálinista politikát – megvilágosodott, és lehetőséget látott egy humánusabb, később emberarcúnak elkeresztelt szocializmus megvalósítására. A vita akkor élesedett ki, amikor Rákosinak 1955 őszén sikerült a keményedő szovjet politikára támaszkodva elérni Nagy Imre leváltását. A reformkommunisták ekkor főleg a sajtón keresztül, majd 56 nyarától kezdve a Petőfi Kör gyűlésein próbálták Nagy Imre politikáját újra érvényre juttatni. A vitát azonban csak marxista–bolsevista zsargonban lehetett folytatni; az egypártrendszer, a tervgazdaság és a Szovjetunió vezető szerepe nem volt megkérdőjelezhető. Szóba sem jöhetett, hogy egy személy vagy csoport a fenti kereten kívül vagy ellene programot alkosson, felvesse a szabad választások, a többpártrendszer vagy akár a korlátozott piacgazdaság bevezetését. Ez október 30-ig államellenes összeesküvésnek vagy izgatásnak minősült volna, azonnali büntetőeljárást vonva maga után. Rákosit 1956 júliusában váltották le, aki az akkor még veszélyesnek tekintett reformkommunistákról is listát vezetett, esetleges letartóztatásuk előkészítésére.
A kirobbant forradalmat azonban nem a reformkommunisták vezették. Azt az utcán harcolták ki a pesti srácok, a fegyveres csoportok, az üzemekben, a hivatalokban megalakult munkástanácsok és forradalmi bizottságok, amelyek nagyrészt békés körülmények között vették át a hatalmat október 24. és 30. között. A Nagy Imre-kormány változó összetételben október 28-ig a forradalom követeléseinek engedve folyamatosan hátrált, majd megtette a nagy fordulatot: elismerte a forradalom jellegét és intézményeit. A következő három napban szabad választásokat és parlamenti demokráciát ígért, majd kinyilvánította az ország semlegességét.
Hogy kit tartott veszélyesebbnek az újjáalakult kommunista rendszer, kitűnik a megtorlás során alkalmazott büntetések súlyából is. Az eszmei elkövetők a legfelsőbb vezetők kivételével, börtönnel megúszták, míg a fegyverrel harcolók – akiket elértek – életükkel fizettek.
Az utóbbi években érdekes szemantikai játék bontakozott ki ’56-tal kapcsolatban. A történészek többsége által a forradalom és szabadságharc megnevezést többen zavarónak tartják, alkalmasabb a népfelkelés kifejezés. Nagyobb hangsúlyt kap, hogy a forradalom aktív résztvevői nem a kapitalizmus vagy a Horthy-rendszer visszaállítását követelték, hanem egy emberibb szocializmust, másfajta program nem is létezett (Kende Péter, Litván György). Ez a felfogás aztán lecsapódik a publicisztikában néha olyan módon, hogy szembeállítják a harcoló forradalmárok olykor naivnak tűnő nyilatkozatait a most már történelmileg feltárt tényekkel. Egy másik módszer az, hogy a forradalom félbemaradottságát hangsúlyozva az események tovább menetére vonatkozóan mindenféle feltételezést alaptalan spekulációnak minősítenek. Jellemző erre a Széky János által megfogalmazott ironikus megjegyzés, miszerint „a keresztény nemzeti elméletgyártók ugyanis nem tudtak mit kezdeni a félbeszakított forradalom uralkodóan szocialista arculatával, a konzervatív hivatkozási alap gyérségével.” (Ötvenhat csapdája, ÉS, 2007. VIII. 31.)
A program hiányáért a konzervatív oldalnak nem lehet semmiféle zavara a fentiekben kifejtett helyzet miatt. Valóban, a harcoló csoportok vezetői, a munkástanácsok, a különféle, országszerte megalakult forradalmi bizottságok jövőre vonatkozó elképzeléseiben nem szerepelt a kapitalizmus visszaállítása. Ez akkor, tízéves agymosás után, amely az embert nyomorító nyugati kapitalizmusról szólt, visszatetszést keltett volna a forradalmárok egy részében, másrészt azt az átlagember is tudta, hogy egy ilyen követelés abban a helyzetben provokációnak számított, ami alapot adott volna az ortodox kommunisták számára a szovjet beavatkozás követelésére. A Horthy-rendszer restaurálását épeszű ember nem kívánhatta, ilyen jellegű megnyilvánulást a legizzóbb gyűléseken sem hallottam, leírva sem láttam.
Mégis, hova jutott a forradalom? A többpártrendszer elismeréséig, amely parlamentáris rendszert, demokráciát és egyúttal piacgazdaságot, vagyis kapitalizmust jelentett volna. Ezt a helyzetet jól érzékelte Bibó István, aki több 1956 végén írt nyilatkozatában és tervezetében igyekezett olyan megoldásokat és garanciákat adni – elsősorban a szovjet oldalnak –, amely biztosította volna, hogy a megalakuló, szigorú semlegesség alapján álló magyar demokrácia nem jelent veszélyt a szocialista közösségre. A sztálinista szovjet politbürót ez természetesen nem hatotta meg, ők halálos veszélyt érzékeltek egy ilyen kiválás esetén, amely ragályos lehetett volna a Jaltában öszszeterelt nyájra.
Mi következett volna, ha az október 30-i szovjet álláspont alapján alakult volna a politikai helyzet? Ez ugyan már a virtuális történelem sikamlós területe, azonban egy-két dolgot biztosan állíthatunk. A reformkommunisták által elképzelt – akkor részleteiben ki sem dolgozott –, piacgazdasági alapon működő, de mégsem kapitalista jellegű politikai rendszer csak álmaikban létezett, az elmúlt 50 év történelme ezt semmilyen módon nem igazolta vissza. Ugyanígy illúziónak bizonyult, hogy a munkástanácsok alkalmasak lesznek nagy gazdasági egységek irányítására, egyfajta munkás-önigazgatás formájában, korlátozott piaci feltételeket teremtve.
Milyen erőviszonyokra lehetett volna számítani egy 1957-es vagy 58-as választáson? Szerintem keresztény–nemzeti többség és egy megjósolhatatlan erősségű szociáldemokrata párt uralta volna a politikai teret. Figyelembe kell venni, hogy ebben az időben hiteles politikusok egész sora ült börtönben vagy élt emigrációban (Kovács Imre, Pfeiffer Zoltán, Sulyok Dezső, Bán Zoltán, Kéthly Anna stb.), tehát lett volna egy olyan politikai elit, amely az átmenetet irányítja. A Magyar Kommunista Párt kis párt lett volna, ahogy azt Kádár János november elsején közvetített beszédében megjósolta. Hogy mi lett volna a reformkommunistákkal? Nem hiszem, hogy többségüknek helye lett volna az új szociáldemokrata pártban. Megalakíthatták volna 30 évvel korábban a Szabad Demokraták Szövetségét, és elszánt harcot folytattak volna a keresztény nemzeti irány ellen.
Az MSZP számára 1956 mindig tüske volt az oldalukban, a mai napig nem tudják beilleszteni politikai diskurzusukba. Jellemző erre Gyurcsány Ferenc minapi kijelentése, miszerint, ha Kádár János és Nagy Imre között választani kell, ő az utóbbira voksol. A kijelentés gyermetegsége a folyamatos tanácstalanságra utal: talán a miniszterelnök is a szocializmus mártírja kíván lenni? Egyelőre inkább a magyar társadalom nagyobb része érzi mártírnak magát, miután egy elbaltázott jóléti szocialista csőd után egy neoliberális fogyókúrával sújtják.
Szerencsére azonban vannak még lojális történészek, akik megtalálják a megfelelő formulát: „az ’56-os forradalom nemzeti köntösben, de szocialista jelszavak és célok érdekében folyt”. Ezt a formulát a koalíciós partner holdudvarához tartozó szaktörténészek találták ki, akiknek egy része egykor a reformkommunistákhoz tartozott. Így jön létre a koalíciós és történelmi kontinuitás.
Mi, nemzeti-konzervatívok úgy gondoljuk, a nemzetközi hatáson túl ’56 bebizonyította, hogy a kommunista hatalom Kelet-Európában bármilyen erősnek látszott, agyaglábakon állt, és megreformálása nem volt lehetséges. Elszámolnivalójuk azoknak van, akik, ismerve a körülményeket, lefokozzák ’56 történelmi jelentőségét, és a forradalmat „múzeumi tárggyá” kívánják merevíteni.

A szerző újságíró