Az idill szörnyei

Remegve néztem, bámultam az irtózatos nyári ragyogásban ezt a városcsodát, és nem bírtam betelni vele – emlékezik Genovára Szabó Lőrinc, aki ebben a világforgalmú kikötőben értette meg az újabb kor életformáját, amelyre csak most, egy évszázaddal később ébredt rá az emberiség: a globalizációt. És megdöbbent. Látta a világváros fényeit, elámult az emberi alkotás csodáin, felfogta a tenger óriáshajóinak távoli világokat összekötő erejét – de felfigyelt az embert pusztító erők elszabadulására is. „Ami lélegzetelállító szépséget, gazdagságot, hatalmat, ami meglepetést a körszínházzá tárult város mutatott és szuggerált, azt festette, azt realizálta, feketén, zordonan, vasban és szennyben és veszélyben, a kikötő, a rakodópartok, egy-egy szürkéskék hadihajó és az óceánjárók és az ezer meg ezer mindenféle vízi jármű, motorosok és vitorlások őrült tolongása. Fent a mosolygó Istenség, Genovának mintegy az ideája; lent az istenség nyüzsgő, csikorgó, villogó, izzadó és bőgő szerszámai és fegyverei, a vízen ringó, kürtő- és árbocerdős fekete vasváros: talán pokol, és mennyországteremtő pokol: a kézzelfogható Világkereskedelem.”
Szinte mai szemmel nézett szét ebben a gyönyörködtető, ugyanakkor riasztó világban. Előre látott? Vagy csak éberen figyelt? Csodálta a modern világot, de közben szenvedett a huszadik század poklában? Vajon megsejtette a tovább élő veszélyeket is? Évtized múlva, másik utazása során, Párizsban írott cikkében – A Rajna kincsére utalva – a Wagner-rajongó költő így általánosítja örök témáját: „»Gazságodnak hiszek csak« – mondta Alberich, mikor álszent ellenfele alkudozni kezdett vele az aranyról. Csak a gazságnak lehet hinni, az erőnek, az erőszaknak. S a legnagyobb baj az, hogy ez a természetes.”

Egyik költőmestere, Juhász Gyula betegségével megküzdve keresi az élet kegyetlenségének kimondási lehetőségét, ugyanakkor – paradox módon – várja a kimondás gyógyító hatását: „Zárkózottsága és szenvedése megrázott, a tehetetlenség, az övé és az enyém, levert. Szégyelltem, hogy élek, hogy nemsokára magára fogom hagyni, hogy a szomszédban ebéd és feladat és gyermek vár. Mint gyors ragály szállt meg a sötétsége. Fájdalma felbolygatta minden földi és metafizikai pesszimizmusomat, minden dekadens hajlamomat. Egyszerre csordultig töltött a gyűlölet az egész mindenség ellen, az élet rejtélyes kormányzói ellen, akik a végtelen anyagnak ebbe a hozzám hasonló kis parányába annyi szenvedést, annyi feketeséget és kétségbeesést zsúfoltak össze. Fellázadtam ég és föld ellen, a pillanat borzalma és reménytelensége meggyőző szavakat adhatott a számba, s az átvett fájdalom meggyőző csengést a hangomnak. Csöndesen és sötéten, gyötrődve és összefüggéstelenül szidni, gyalázni kezdtem az életet. Azonosítottam magamat a beteggel, igazat adtam minden komorságának, hogy ingereljem. – Állj bosszút a kínzódon azzal, hogy nem veszed tudomásul! Kezdd figyelni agyadban az iszonyúság férgeit, és mondd neki azt, amit én szoktam mondani a szenvedésnek, ha már elkerülhetetlen, mondd azt, hogy »nem fájsz, hanem érdekelsz!« – Az ellent nem állás elvével dolgoztam, átvettem a kiindulópontjait. Eltelt egy fél óra, egy óra. Lelki technikát vázoltam föl, módszert rögtönöztem, felnagyítottam a magam hasonló kínjait, és magasztaltam kedvelt lelkigyakorlatomat, a buddhista önmegváltást: a fájdalom vállalását és megsemmisítését. Ijesztő dolgokat találtam ki magamról az élet gonoszságának és aljasságának példázására, egy részüket nem is kellett kitalálni. Nehéz titkokat bíztam rá, meg mertem tenni, »hiszen őrült«. Sejtelmem sincs róla, hol futott a határ a valóság és hipnotizáló ihlet közt. Még feketébb éjszakát festettem az éjszakájára, és egyetemesen »lepleztem le« minden áltatást.”
Ars poeticaként is felfogható a módszer. Maga a költő is megdöbben az eredménytől: „Bizalmas vallomásaim megnyerték a bizalmát, a vérátömlesztés megtörtént, úgy váltunk el, mint akik közös erővel megfejtették az élet sötét és gaz titkát. – Gyere el megint – ezzel búcsúzott. Úgy éreztem, hogy lényegileg mindenben igazat mondtam neki.”
A kimondással akart gyógyítani, a dolgokat nevükön nevezte: a szépben elgyönyörködött, a rút meggyötörte, a bonyodalmak a rejtvényfejtő kíváncsiságát ébresztették fel. Volt miről írnia, nehéz korban élt.
Egyidős volt századával, az első világháború alatt még diákoskodott, a háború borzalmait utóbb egy Remarque-regény (Vissza a háborúból) fordítása során élte át, de egyetemistaként és költőmesterek ifjú barátjaként már részese volt a háborút követő eseményeknek. Látott forradalmakat és ellenforradalmat, megélte az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását, a Közép-Európát feldaraboló versailles-i békediktátumokat, inflációt, kegyetlen stabilizációt, világválságot, nácizmust, második világháborút, bolsevizmust, budapesti 1956-os forradalmat és szabadságharcot. Újságíró volt, aki hírt adott hazája nyomoráról, külföldről tájékoztatva tudósított a diplomácia csapdáiról. Mindent meg akart ismerni, és ugyanannak az ellenkezőjére is kíváncsi lett. A kérdezés jogát és a mindenre odafigyelés kötelességét egyként kikövetelte magának. És tekintet nélküli szabadságra vágyott. Hiányában inkább a hallgatást kényszerítette magára. Vállalva akár az elhallgatást is. Mindent érteni akart, és semmit sem érthetett meg. Régebbi barátai vádolták, ugyanakkor, ugyanazért régi-új barátai védelmezték. Az 1945-ös európai politikai fordulat idején vezetett Naplójában írja: „Túlságosan szabad emberré fejlődtem, s túlságosan becsületes voltam ahhoz, hogy meg lehessen vesztegetni… Szabad szellem vagyok, én, vagyok, individualista, Szabó Lőrinc… Egyéni összetétel vagyok.”

Egyben biztos volt: ha embert kellett menteni, akkor gondolkozás nélkül cselekedett. Magánéletében az önkínzásig érdeklődő volt: egy kisebbfajta műtétet kifejezett kérésére érzéstelenítés nélkül figyelt végig. Hűséges volt, ha barátságról vagy szerelemről volt szó. De a hűség paradoxonát élte meg. Aki a legközelebb állt hozzá, azt kínozta a leginkább – őszinte beszédével (Semmiért Egészen). Hűséges családjához (feleségéhez, a verseiben szerepeltetett Klára lányához és Lóci fiához), ugyanúgy hűséggel ragaszkodik negyed századon át kedveséhez, akit öngyilkossága után egy szonettkötettel gyászol meg (A huszonhatodik év). És – ha lehet ezt mondani – hűséggel keresett „nőkből, lányokból még egy tízezret” (Mi még?), hogy végül keserű féltékenységgel vitatkozzon halála előtt írt verseiben utolsó szerelmével (Cressida, Kétségbeesés).
Költő volt. Élete témául kínálkozott számára. Verseiből életrajzát is kiolvashatjuk. Önmeghatározásul Goethét idézi Naplójában: „Ember vagyok – az ellentmondásaival együtt.” Költői és műfordítói életműve a magyar líra kivételes teljesítménye.
Szabó Lőrinc versében egyszerre minden „épül és omlik”. Minden állítását ugyanabban a mondatban kétségbe is vonja. Nem a tagadás szándékával, hanem a kérdezés pontossága érdekében. „Te is egy lehetséges világ vagy” – hangoztatja egyik írásában. Ennek érdekében kérdezi végig az európai gondolkozás hagyományát, konzultálja az „önzés cápájának”, Stirnernek filozófiáját, majd a Kelet bölcseit, utóbb pedig a szúrákat ízlelgeti, Mohamed életelveit, és hatására visszatér a Biblia zsoltáraihoz. A költészetben a világ gonoszsága ellenében az élet metafizikai távlatait keresi.
Amint kedvese egy szerelmes hevülettel megírt levelében jellemezte: „Lőrinckém, vasárnap délután van. Egyedül vagyok, és a versed van előttem. Ne gyűlöld magadat. Nem érzed, hogy benned van az örökkévalóság? Te, aki Szókratészt sirattad, Platón eszméin lelkesedtél, Dantéval voltál a pokolban, Schopenhauer pesszimizmusában megsemmisültél, megérezted Nietzsche Übermenschét. És gondolj a klastrompusztai harkályra is. Nincs abból is benned valami? A világ összes gyötrelmét és minden gyönyörűségét érezni és érzékeltetni tudtad. Nem része vagy valaminek. Teljessége, egésze vagy. Vagy ha része vagy a világnak, akkor is abban a kis részben benne van a mindenség. Nem látod magadat?! (Mondd, a nap tud önmagára visszasütni?) Én tudom, hogy ki vagy te. Hisz sokszor elvittél magaddal utaidra. Sokszor szédültem ott, ahol te bátran mentél. Nem bírtam lélegzeni. Botladoztam, de oly nagy volt a nyugtalanság, a vágy bennem, hogy megértselek, hogy csak mentem. Most azt mondom, minden fáradtság, minden fájdalom megérte.” A legszebb olvasói jellemzés a költőről.
Szabó Lőrinc verseinek sokak által dicsért formai erőssége: ennek a sokféleségnek az összefogása a kompozícióban. Sokat emlegetett merész verstani szabálytalanságai: a változtathatatlannak látszó rend szabályain ütött sebek, az üdvözülésért kiáltó szenvedés ziháló jajdulásai. Azt a kort írja le, amelyben minden törekvés önmaga ellentétére váltott át; ahol a kimondott szó a megfogalmazás pillanatában máris mást fedez; a tett pedig oly sokszor él ellenkezésben az erkölccsel; és az ember végső menedéke, a magány is csak az újabb kiszolgáltatottság terepe: „Magányod barlangját kard kutatja át.” Minden látványosan önmaga ellentéteként is létezik. Egyidejűleg is, de utólag szemlélve még inkább. Költőként – és természetesen magánemberként is – keresztúton áll, mint évszázadának emberisége.

Persze a huszonegyedik században megkérdezhetjük: valóban csak a huszadik század jellemzője volt mindez? A történelem régi történetei nem ugyanerről szólnak? És a folytatásban nem ugyanettől fél az új évezred embere?
Leírta mindezt, megszenvedte, de szenvedélyesen opponálta is. Bárha Schopenhauer mintájára igyekezett megrágalmazni az életet, ebbe belenyugodni soha nem tudott. Iszonyatos erővel fogta össze a világ ellentmondásait. Költészetét törvényszékké szervezi: „Törvényszék? Én is az vagyok! / S jogomat bár vitassa minden, / ha itt és most és én tekintem: / így forognak a csillagok!” E törvényszék előtt az ember egyszerre bűnös és áldozat, hitetlen és megváltásra vágyó. Az ítélet: a szenvedés pokla és a gyönyörben való feloldozás. Versének belső dialógusai mintha a kortárs nagy fizikusok meglátását követnék: „az élet színjátékában nézők és ugyanakkor szereplők is vagyunk”. Becsaphatatlanul szembesíti versében a változást akaró szereplőt a változtathatatlanságot tudatosító nézővel. Az élni akarót az eleve halálra ítélttel. Illúziótlanul megtalálja a „jó”-ban az önmagát kegyetlenül érvényesíteni akaró szörnyeteget és a „rosszban” a valamilyen megoldásra vállalkozó jót akarót. Verseiben az egymás ellen feltámadó érdekek harcát mutatja: „a mindenség két fele falja egymást / és az idill szörnyekkel van tele”.
Legjellegzetesebb szava: „rettenetes”. Mégis, ennek ellenében, éppen a világháború leggyilkosabb évében – ha reménytelenül is, de – meghirdeti a szeretetet és a békét: „mit mondanál ma, kik hozzád esengnek, / mit a szenvedő, szörnyű embereknek? / – Düh s megvetés töltené szívemet, / de azt mondanám: Béke veletek!”
Tihanyban, 1957. május 13-án még látja a holdfogyatkozást, amelyről utolsó befejezett, május 16-án véglegesített versét írja (Holdfogyatkozás), tudatosan-öntudatlan sejtetve benne, „hogy van a Földön túl is esemény”. Ez lesz nagy önéletrajzi témájú életmeditációjának, a Tücsökzenének záródarabja. Kitett kérdőjelekkel búcsúzik. Benne szakadt a válaszok lehetősége.
A váratlanul rácsapó kór, a tüdőrák nagyszerűen kiteljesedő pályát szakasztott meg 1957. október 3-án. Amikor a költőt a magyar irodalom, művészet és politikai élet nagyságainak panteonjában örök nyugalomra helyezték, költőtársa és utolsó éveiben legbensőbb barátja, Illyés Gyula imigyen búcsúztatta: „Barátaid, küzdőtársaid megbízásából és kívánsága szerint mondok búcsút, kedves Lőrinc. Mindazok nevében, akik képtelenek fölfogni, hogy nem vagy, mert régtől fogva jól tudják, hogy ki voltál és ki leszel: halhatatlan szellem, a legnagyobbak közül való. Se veszteségünket felmérni, se fájdalmunkat kifejezni nincs méltó szó. Köszönjük, hogy életünk alkotórésze lettél. Nyugodj békében.” Az egyházi szertartást végző Joó Sándor pasaréti lelkész az igehirdetésben Jób könyvének 19:25-ös sorát választotta: „Tudom, hogy az én Megváltóm él és utoljára az én porom felett megáll…” Kiemelve: „Egy sokat szenvedett ember, a bibliai öreg Jób mondta ezt, amikor már minden emberi vigasztalás, erő és hatalom csődöt mondott. Én tudom, hogy az én Megváltóm él.” És mélységes meggyőződéssel vonatkoztatja ugyanezt magára az elhunytra is: „Tudom, hogy merész ez a kijelentés, de van alapja: Isten szava, Igéje, ígérete!”
Bárhogy „rágalmazta” is a költő verseiben az életet, amint a búcsúztató költő és a lelkész is láttatta: költészete a szenvedést ellenpontozó életöröm keresésének alkalma. Amint azt egy régi napóra latin feliratából kiindulva utolsó verseinek egyikében maga a költő is tudatosította: „Csak derűs órát veszek tudomásul!”
A költészetében megőrzött élet szép pillanatainak szerelmese volt. Az elfojtott forradalomból is nemzete győzelmének emlékezetét őrzi – a lehetőség pillanatában, 1990 januárjában a Magyar Nemzetben általam publikált versciklusában olvashatjuk: „De csak szájon csókol a perc / s jó remény némítja a jajt: / Nem! Rabok tovább nem leszünk! / És: Isten áldd meg a magyart!”