Mióta a Dóczy Gimnáziumot visszakapta a református egyház, minden évben itt tölti a születésnapját. Mit adott ez a valamikori iskola, amivel ennyire magához köti egykori diákját?
– A városomhoz, egyházamhoz, s bennük felnevelő iskolámhoz egész életemben különleges kapocs kötött. A Dóczy a maga szigorú, ám igazságos világával büntetett, de megértett, korlátozott, de tudomásul vette, a Szabó egy kicsit más, mint a többiek. Más, de nem annyira, hogy ne lehetne őt elfogadni, szeretni. Mindig szívesen jövök ide, és mindig szívesen beszélek az életemet meghatározó élményekről a diákoknak. Azért tudok hozzájuk szólni, azért értem őket, mert én nem tudtam megöregedni. Ma is érzem és tudom azt, amit diákkoromban megtanultam az emberről. Szeretném velük megértetni, hogy másnak lenni, a saját utunkat járni nem bűn. És a tanárokkal is szeretném megértetni, hogy óriási a felelősségük, és bár kötik őket a szabályok, ez nem lehet ok arra, hogy elnyomják, felesleges vesszőként lenyessék, megöljék a fiatalokban megbúvó tehetséget.
– A diákokhoz intézett beszédében mintha kicsit messzebbre mutatott volna, mintha nemcsak a tanárokat, tanuló ifjúságot, de a politikacsinálókat is figyelmeztetni kívánta volna a felelősségre.
– Hát persze. Én már nagyon sokat éltem, nagyon sokat láttam, és úgy érzem, a világban – s benne Magyarországon – nagyon rossz felé mennek a dolgok. Igen, szeretnék üzenni a magyar politikusoknak, de más nemzetek vezetőinek is. Itthonra azt, hogy csak a szorgalom, a megfeszített munka vezetheti ki nehéz helyzetéből az országot, a nemzetet. Erre kell nevelnünk magunkat és az ifjúságot. Másként semmi remény arra, hogy jóra forduljanak a dolgok. Lemaradunk, és úgy járunk, mint az érettségiző diák a nagy vizsga napján, aki ott és akkor kénytelen felismerni, hogy valamiről nemcsak ideiglenesen, de végleg lekésett. A nagypolitika csinálóit pedig sokat látott író emberként arra figyelmeztetném, hogy vegyék észre: mostanság túlságosan nagyok a világ kilengései. Élesek a konfliktusok, mélyek a sebek, szélesek az emberek között húzódó árkok. Én egyszer már láttam ilyen helyzetet, az ilyen kilengések egyszer már katasztrófához vezettek. Nem szeretném, ha megismételné magát a történelem.
– Az ön élete mindeddig a szembenállásról, a „csak azért is” helytállásról szólt. Dóczys diákként kérdésekkel hozta zavarba az iskolába látogató minisztert, nem átallotta tanárai szavait kijavítani, a kommunizmus idején keresztyén hitét hangsúlyozta, hódmezővásárhelyi száműzetésében pedig egy negatív hősnőről írt lélektanilag hiteles regényt, mit sem törődve a sematikus emberábrázolás kötelező érvényű elvárásaival. Mi az, ami mellett ma ugyanúgy kiállna, mint annak idején tette?
– A városomhoz, egyházamhoz való hűségemről már sokszor szóltam, de ehhez hozzátartozik még valami. A nemzet, a magyarság vállalása. Vállalást, nem természetes állapotot mondtam, mert nem könnyű ma magyarnak lenni – és persze, nem lehet nem annak lenni. Egy debreceninek – így nekem is – talán egy kicsit könnyebb, hiszen a ’48-as hagyományokból táplálkozó város, és benne a Nagytemplom egyre csak arra ügyel, hogy magyarok tudjunk maradni.
– Alkotói pályáján a személyes lírát követte a Németh László-i mélységeket idéző lélektani regény, majd a dédelgetett családi hagyományokból, finoman rajzolt jellemekből felépülő életrajzi művek jöttek, amelyektől aztán kissé váratlanul a történelem, a Debrecen főszereplésével játszódó történelem ihlette drámák felé fordult. Most milyen művet várhatunk?
– Sokat utazom, így lassabban megy a munka, mint szeretném, de dolgozom. Tudom, hogy be kell fejeznem a Für Elise-t, különben megölnek az olvasóim. Úgy vélem, egy éven belül készen leszek vele.
origo.hu
Sasvári Sándor megrázó vallomása: így tették tönkre a családját
