Az utolsó csepp

Naphosszat lehet megértően elemezgetni a sérült, kisebbségi komplexusban szenvedő szlovák lélekről, a fiatal, s önmeghatározásában még bizonytalan Szlovákiáról vagy arról, hogy jobb híján a szlovákok kénytelenek mással szemben meghatározni nemzeti identitásukat. Vagy arról, mennyiben vagyunk mi, magyarok hibásak a kialakult helyzetért, és hány százalékban felelős mindenért Trianon. Történészek, szociológusok, pszichológusok sora adhat időről időre magyarázatot, mi is történik valójában északi szomszédunknál. Aztán jöhetnek az elemzők, szakértők, s hosszasan ecsetelhetik, milyen belpolitikai motivációk állnak Robert Fico, Ján Slota és Vladimír Meciar tettei mögött. A művészek, a kultúra képviselői unos-untalan ismételgethetik, hogy valójában csak a csúnya politika az oka minden bajnak. De hol van az érvelés végső határa? Meddig lehet észérvekkel írni, szólni bizonyos történésekről, és mikor érkezik el az a pont, amikor az ember őszintén önmagát adja, félretéve az okoskodást, udvariaskodást?
Mindig kell jönnie egy utolsó cseppnek abba a bizonyos majdnem teli pohárba. Ezt a cseppet jelentette a szlovák kormány Benes-dekrétumokat szentesítő határozata. Innentől kezdve a józan ésszel gondolkodó magyar ember az asztalra csap, a hevesebbje pedig nekifog az asztalborogatásnak. Szlovákiában ugyanis a választott és rendkívül népszerű vezetők évek óta a felvidéki magyarokkal szórakoznak. Nem érdemes most újra, immár hatszáznyolcvanadszor sorba venni az aljas szándékkal született magyarellenes lépéseket, a jogsértéseket, a fizikai erőszakot. Unalmas már ismételgetni, hogy egy Ján Slota nevű senkiházi tizenhét esztendeje a magyarellenességből él, most pedig közvetett módon irányítja a pozsonyi kabinetet. A düh rossz tanácsadó, mondják, de annak nyílt megnyilvánulása viszont egészségesebb, mint a befelé fordulás. Ha ma valaki sajtótájékoztatót hív össze Magyarországon, és kijelenti, tankkal kellene megindulni Pozsony irányába, az a szlovák mérce szerint még az elfogadhatóság szintjén maradna – sőt. Ugye emlékeznek Slota hírhedt kirohanására? Ilyen sajtótájékoztatóra természetesen nem fog sor kerülni minálunk, s jól is van ez így.
Cselekvésre viszont szükség van. Gyurcsány Ferenc júniusi pozsonyi találkozója Robert Ficóval – amikor egyebek mellett a szlovák miniszterelnök megköszönte magyar kollégája elhatárolódását azon budapesti politikusok nyilatkozataitól, akik „megvádolták” Szlovákiát a Malina Hedvig-ügy miatt – olyan mélyre süllyesztette Magyarország diplomáciáját, ahonnan talán már csak felfelé vezet az út. Íme, néhány lépés, amely a világ minden táján a legtermészetesebb reakció lenne egy, a pozsonyihoz hasonló nacionalista offenzíva esetén: ötpárti nemzetközi sajtótájékoztató összehívása a Szlovákiában kialakult helyzet részletes ismertetésére, a magyar nagykövet ideiglenes hazahívása Pozsonyból, az összes tervbe vett kétoldalú találkozó azonnali lemondása, a nemzetközi fórumokon való folyamatos, szünet nélküli tiltakozássorozat beindítása, az Egyesült Államok tájékoztatása, és határozott washingtoni fellépés elérése.
Jelen helyzetben a jószomszédi kapcsolatok emlegetésének szánalmas leple alá bújni nem azért nevetséges, mert önmagunkról árul el bugyuta kishitűséget, hanem mert Szlovákia nem akar jószomszédi viszonyt Magyarországgal. Ez a történet lényege. Akinek ízlése van hozzá, az barátkozhat akár egy bűnözővel is, de ennek a kapcsolatnak van egy alapvető feltétele: a bűnözőnek is akarnia kell a barátságot.