Azt mondják, nem azért születtünk

Hogy mi a költészet, nem tudom. Sejteni is csak félig sejtem. De ha hallom vagy olvasom, azonnal ráismerek.

Isten tudja, miért, a napokban az jutott eszembe, hogy eddig egyetlen nagy verset se filmesítettek meg. Pedig az olyan határtalan, nagy versek, mint József Attila Ódája, Téli éjszakája, Kései siratója, Pilinszky Apokrifje vagy Nagy László Menyegzője az egész életet, a külső és belső végtelenségeket magukban hordozzák.

A hazamenés és a hazaérkezés költészete lassan kiveszik az irodalomból. A téma megroggyan, elcsámpásodik, mint a valamikori rámás csizmák, és végleg fölkerül a padlásra, egy képzeletbeli kémény mögé.

„Ahol művészet van, ott van civilizáció is” – állítja Claude Roy francia író és művészettörténész. Remek megfigyelés és felejthetetlen meghatározás. Ezt igazolja a mezopotámiaiak kultúrája, az egyiptomiaké, az ógörögöké, a rómaiaké, s ugyanígy az európai középkoron és reneszánszon áthúzódó élet minden lenyűgöző, nagy korszaka. De vajon fordítva is érvényes-e ez az egymást igazoló tétel? Vagyis: ahol civilizáció létezik, ott föltétlenül művészet is van? A számtanban megtanultuk, hogy 3 x 4 az tizenkettő, és 4 x 3 szintén tizenkettő. Sajnos az emberi történelemben nincs ilyen megnyugtató felcserélhetőség. Sőt, ami eddig nagyjából megvolt, viharos gyorsasággal romlott el mára. Kortárs tudósok vallomásaitól megrendülve mondhatjuk el, hogy az ember épp a civilizáció révén lépett át aggálytalanul az elembertelenedő világba.

Max Weber találóan jegyzi meg, hogy a reformáció kora az addig érvényes világkép csodátlanításával érte el legnagyobb hatását. Tősgyökeres protestáns felnőttként, fejem búbját vakarva vallom be, hogy újra ránk férne valamennyi hihető csoda. Az sem lenne baj, ha az új csodacsomagban olyan értékes ajándékokat kapnánk, mint a tisztesség, a becsület, a kedvesség és a Mindenséggel való vakmerő játszadozás menetrendje.

A halált csak a művészet tudja szabadon kezelni. Az élet azonnal összezavarodik előtte: fejvesztetten vagy gyáván megadja magát neki. Barátaim, nem ártana gyakrabban olvasgatnunk Adyt. Így kezdi egyik versét: Én a halál rokona vagyok.

Aki nyilvános helyen egyedül eszik, majdnem olyan szomorú látvány, mint aki egyedül iszik.

Tíz-valahány évvel ezelőtt hallottam egy brazil közmondást. Őszinte rosszmájúsággal bele is szőttem egyik prózai írásomba. A mondat így hangzik: A társadalom éjszaka fejlődik, amikor a politikusok alusznak. A káröröm azóta megfakult. A társadalom nálunk már nem a politikusoktól függ – még ha így látjuk is –, hanem a kapzsi, a hisztérikus vagy a hideg mosolyú gengszterektől.

Egyre többen hangoztatják, hogy világunkban forradalom zajlik. Neve szerint: a Második kapitalista forradalom. A forradalmárok ezúttal nem a munkások, hanem a munkaadók. Régen így hangzott az eszményi vezényszó: Világ proletárjai, egyesüljetek! S most pedig így hangzik: Világ kapitalistái, egyesüljetek! A forradalom eddigi elesettjei a munkanélküliek. Úgy olvastam, hogy számuk egymilliárd körül mozog. S az új helyzet különleges újdonsága az, hogy ma elsősorban nem államok jelennek meg a csatatéren – kivéve Amerikát –, hanem az óriásvállalatok. Ignacio Ramonet nagy tanulmányában olvastam, hogy a General Motors üzleti haszna, bevétele magasabb, mint Dánia GDP-je és az Exxon Mobilé pedig, mint Ausztriáé. Kicsiben és lerongyolódott formában nálunk is ez történik majd?

Kőfaragó szomszédom meséli, hogy itt, az egyik közeli falu határában, volt egy nagy kőbánya. Rengeteg követ termeltek ki belőle. Fölért a kő az arannyal – teszi hozzá egy mesterember elismerésével. Egyedüli hátránya az volt a bányának, hogy nehezen tudták föntről lehordani az anyagot. Végül kialakítottak egy éles kanyarokkal lefele kígyózó hegyi utat. Mindkét oldalán óriási szakadék. Attól kellett csak tartani, hogy a ló meg ne zavarodjon a tériszonytól, és magával rántsa a csilléket a szakadékba. Elővigyázatosságból kiszúrták késsel mind a két szemét, hogy a vakságot megszokva végezze a dolgát. Mi másra gondolhattam volna, mint János jelenéseire: „És így látám a lovakat látásban, és a rajtuk ülőket, a kiknek tűzből és jáczintból és kénkőből való mellvértjeik valának; és a lovak feje olyan vala, mint az oroszlánok feje; és szájukból tűz és füst és kénkő jő ki vala.”

A hetvenes és a nyolcvanas években nagyon sok előadást tartottam idehaza és külföldön is. Előadásaim közben akkor éreztem jól magamat, ha különleges célom is volt a beszéddel. Például amikor az erőszakos téeszesítés rombolásairól beszéltem, sose maradtam meg a politikai kárhoztatás szűk határain belül, hanem előhozakodtam a népdalok, a népmesék s a népi bölcsességek tágas világával, amely Balassi, Csokonai, Petőfi, Arany határain túlra is elcsapongott. Például:

Kinek nincs kedve itt lakni,
menjen mennyországba lakni,
építsen az égre házat,
ott nem éri semmi bánat,
építsen az ég szélére,
ott nem éri semmiféle.

Ez a módszer nemcsak a közönségre hatott, hanem rám is. Tudtam, hogy ismeretlen történelmet és ismeretlen műveltséget kell párhuzamosan futtatnom, s a végén egybefonnom, s ez számomra is izgalmassá tette a témákat. Ha csak úgy könnyedén okoskodtam, lelkiismeret-furdalást éreztem mindig. Ezzel, persze, csak a helyben maradást gyakoroltam. Akkor értjük meg igazán, hogy milyen komoly cselekvés lehet maga a beszéd is, amikor egy szelíd dombvidékről a gondolkodás magas csúcsaiig jutunk el. A szavak ilyenkor mozgósítanak, reményt keltenek, s arra késztetik, sőt kényszerítik az embert, hogy fölkészüljön a valóságos cselekvésre is.

A trianoni durva osztozkodás óta a szomszéd népek viselkedése a hozzájuk kényszerített magyarok iránt időről időre formát vált ugyan, de lényegében semmit se változik. A viszony formái közt első helyen van a gyűlölet, a rossz lelkiismeretből fakadó féltékenység, a győztesek gőgje, noha nem ők voltak soha a győztesek, hanem akik a békeszerződések szövegét írták. Úgy is mondhatnám, hogy ennek a viszonynak éppúgy voltak korszakai, mint a művészeteknek: voltak naturalista, romantikus, expresszionista, dadaista, szürrealista szakaszai, sőt ma már az abszurditások kora is elérkezett. Példa rá Malina Hedvig felvidéki magyar diáklány esete, akit szlovák fiatalok vertek véresre Nyitrán, mert magyarul beszélt, s miután nem akarták megtalálni a tetteseket, a szlovák kormány, Ionesco darabjaihoz igazodó abszurd logikával, kitalálta a tettest. Az áldozat csakis a tettes lehet – mondja a miniszterelnök és a belügyminiszter –, ha nem bukkan föl másik személy az ügyben, akkor a lány verte véresre önmagát. Javasolom XVI. Benedek pápának, hogy Hedviget ajánlja a „boldogok gyülekezetébe”.

Mircea Eliade román származású filozófus ismételgeti konokul, hogy a mai embernek vissza kell szereznie kozmikus tudatát. Hogyan? Amikor még az orra hegyéig se láthat el! Egyébként a roncsolt tudat alkalmatlan még az emlékezésre is.

Álomkép. Egy elképzelt demokrácia eszményi pillanat. Már kialudtak a villanyok a házban. Forgolódom az ágyban, nem tudok elaludni. Váratlanul csönget valaki. Valami baj lehet – fut gyorsan át rajtam. A szomszéd? Vagy valamelyik unokám? Kikászálódom az ágyból, megyek az ajtóhoz, hogy megtudjam, ki csönget és miért. Kinyitom az ajtót. Legnagyobb elképedésemre egy férfi szegezi rám a pisztolyát. De én nem veszítem el a lélekjelenlétemet, s azt mondom az álarcos férfinak: – Uram, remélem, tudja, hogy demokráciában élünk, így az első kérdésem az: van-e fegyverviselési engedélye? A férfi nem szól semmit, leengedi revolverét, megfordul, és gyorsan távozik. Megnyugodva megyek vissza a szobámba. Hát azért mégiscsak sokat ér ez a demokrácia.

Azt mondják, nem azért születtünk, hogy a kenyér árát 300 Ft-ról 200 Ft-ra apasszuk le; a paprika és a fokhagyma árát pedig még kevesebbre. Talán valami másért is! De mi az a más? Idegen a kenyértől és a paprikától? Sőt teljesen összefügg velük. A kenyér és a paprika is akkor lesz olcsóbb, ha a magunk számára értelmesebb társadalmat tudunk teremteni. A műveltebb népek általában jobb módúak, mint a műveletlenek. Ezért kell rendületlenül küzdenünk azért, hogy akik minket a buták országában szeretnének állampolgárnak látni, a reggeli köddel mielőbb fölszálljanak.

A szerző író