Batthyány Lajosról a plázában

Magyarországon a pláza város a városban. Nemcsak vásárolni lehet benne, hanem ebédelni, vacsorázni, kávé-süti mellett kvaterkázni, mozifilmet nézni. De egy fillér nélkül is el lehet ott sétálgatni vagy akár elüldögélni egész álló nap.

A plázavárosnak ennyi azonban nem elég, néhanap egy kevéske kulturális mázt is keneget magára. Fordítva is lehetne persze beszélni a jelenségről: milyen szép, hogy a sikeres versenyszféra néha így-úgy kisegíti az önbizalmát vesztett szegény rokont, a kultúrát.
A WestEndben kedden délután ötkor a Nemzeti emlékezet program 2007 részeként például – tekintettel a Batthyány-emlékévre – tablókiállítás nyílt. Míg odafelé mentem, kicsit reménykedtem, hogy nem a vásártérben zajlik az esemény, hanem talán a tetőtéri parkban rebbentik szét kicsikét az ott randevúzó tizenéves párokat, de nem. A Ferdinánd tér a Gas bolttal szemben helyezkedik el, a puccos pub szomszédságában, ahol nemcsak a sétálóforgalom a legnagyobb az üzletház területén, de ott ketyegtetik a sorban állóknak valami műszeren a WestEnd-kártyákat is. Na szóval ezen a „szent” helyen az ívelt korlátra szerelték fel a gróf Batthyány Lajos életét, szélesebb politikai, történelmi, kultúrtörténeti környezetét korabeli grafikákkal bemutató tablókat. Ott vágta vigyázzba magát három nemzetőr- és két Miklós-huszár-jelmezes úr, míg a Balassi Intézet főigazgatója, Lauter Éva arról beszélt, hogy három nyelven is elkészültek ugyanezek a tablók, így a szigetországtól Bulgáriáig számos országba utazhat-utazhatott a kiállítás. Walch Ottó, a WestEnd marketingigazgatója pedig azt hangsúlyozta, hogy érdemes a kultúrának kijönnie a forgatagba, mert hátha lesz, aki éppen így kap rá. Szavait sajnos a tapasztalat nem igazolta meggyőzően. Amikor Katona Tamás történész szuggesztív beszédében odáig jutott, hogy ma mélypontra került a magyar társadalom, éppen egy búvár-napszemüveges illető próbálta meg átrendezni az álldogálók sorait. Igaz, nem sokkal ezután, amikor a történész az első felelős miniszter halálát mesélte el, végre megszűnt az a borzasztóan antikulturális alapmoraj a kitartóbbak (voltunk úgy húszan) fejében, inkább a siralomházi börtönajtó nyikorgását hallották már, meg a parasztszekérét, amely nagy titokban szállította az államférfi holttestét egykor a ferencesekhez. Megható aktussá alakult a sorsolásos ajándékosztás is, amelyen azok nyerhettek, akik a megnyitó előtt kitöltöttek egy kérdőívet. Két, a Balassi Intézet által felajánlott gusztusos ajándékszatyor is jutott ugyanis egy családnak: egy tündéri nagymamának és a két leányunokából az egyiknek.
De mielőtt happy endet kurjantanánk, megjegyezzük, ezek az emberek, akiket itt emlékezni, ünnepelni, érdeklődni láttunk, talán akkor is eljöttek volna egy ilyen rendezvényre, ha tisztességes kultúraközvetítés zajlik a médiában, és könnyedén eljut a földi halandóhoz a hír arról, hogy hol, mikor, mi zajlik a kulturális Magyarországon. (Esetleg ha a plázaembereknek tényleg szívügyük a kultúra, miért nem alakítanak ki egy nyugodt, csendes kis galériaszentélyt házon belül, ahol nem érzi, hogy láb alatt van folyton, akit érdekel az ilyesmi?)