Békásmegyer fölött az ég

Attilát egy békásmegyeri szakközépben ismertem meg. Talán a sors akarta úgy tavaly ősszel, hogy ebben a lakótelep szélén álló, titokzatos ételillatok felhőibe burkolózó, Krúdy ízeit az eltűnt idő dacára is falai közt őrző vendéglátó-ipari iskolában tanítsak az ifjúságnak irodalmat. Tanárként a tanítványom lett így ez a sután felnyírt hajú, túlkoros, sötét színű „szerkóját” popzenei stílusok öltözködési hóbortjaiból nagy műgonddal összekatyvalt srác. Lényéből már első órán csillapíthatatlan beszédkényszer és az osztálytérbe kisugárzó, vibrálóan tapintható belső nyugtalanság áradt: órán eldurrantott poénjai mindig ültek, váratlanul időzített vicceinek bántó élét kicsorbította a túlvilági mosoly szája szögletében, engesztelhetetlen komiszságát ellensúlyozta a megjavulásra való (egy-egy gonoszabb poén utáni hoszszabb hallgatásban testet öltő) féktelen hajlama. Tudtam róla, hogy három iskolából rúgták ki eddig, nem tudtam viszont, hogy hétéves korában szülei kitették az utcára, hogy évekig színitanodába járt, hogy rajzol és fotózik, s azt sem tudtam róla, hogy szabad idejében dalszövegeket ír. Nagyon jó dalszövegeket.
Ez utóbbi adottságáról akkor szereztem tudomást, amikor megtaláltam honlapját az interneten. Néhány millió magyar honlap közül épp az övét lökte elém internetes szörfözés közben a gép.
Attila dalszövegei a lassú esőben lomhán, zsírosan kavargó tenger szélcsendre meghaló moraját idézték emlékezetembe. A sorok közül pedig egy riadt kisgyermek nézett rám szomorúan, de ott lüktetett e szövegekben valami eredendő és megejtő, a szavakon túli világ metsző fényeiből átsugárzó, a napsugártól túlhevített levegő lenge áttetszőségével letaglózó gyermeki ártatlanság is. („Rossz idők, rossz napok, tudom, kevés, amit nyújtok, / falak közé zárva és a felhők fölé bújtok, angyalok vagytok / meg akarnék felelni nektek, de nem azt érzem, amit ti, / korcsulat van bennem, az élet a lelkéből rakott ki.”) És igen, ott vibrált a szövegekben saját riadtságom, szomorúságom tudata is, a lélek mélyén régóta tehetetlenül vergődő felismerés, hogy – rossz időpontban születvén – a szüleim nem jól, nem eléggé tudtak szeretni engem.
Tapintottam a sorok lüktető pulzusát, és arra gondoltam közben, hogy van-e még szereplője emberi létünknek az irodalmon kívül – mert Attila dalszövegeit én már irodalomnak tekintettem ekkor –, aki (vagy amely) felé felnőttként ugyanolyan bizalommal fordulhatnánk, mint a bennünket titokzatos belső hangok dallamára kisgyermekként elringató édesanyánk felé. Megoszthatjuk-e örömeinket, fájdalmainkat, belső sírásainkat szerelmeinkkel oly mértékben, mint azzal a nem létező, emlékekből építkező fantommal, akit versírás (dalszövegírás) közben magunk elé képzelünk? És miért adta ki magát Attila egy idegennek – a tanárának, aki most az olvasója, sőt a rajongója lettem –, ha órán sosem tette ezt? Hogyan kell megmunkálni nyelvileg a lélek belső vergődését ahhoz, hogy emészthető – és ne nyomasztó – legyen a szöveg dekódolója számára? Mi a titka annak, amit úgy hívunk a köznyelvben, hogy alkotás?
A szöveg puhán kalapáló szívdobbanásait egyre inkább sajátomnak tudva arra is gondoltam később, hogy Attila – és én – az emberiség szerencsésebb fajtájához tartozhatunk mégis a tehetséget kegyként osztó Teremtő jóvoltából, mert ha fáj valami éppen e szeszélyes, de örömteli földi létben, kiírhatjuk, s a teremtett szöveggel kisírhatjuk magunkból a lélek didergő szomorúságát. De ki vagy mi nyújt vigaszt azoknak az embereknek, akiknek egy józsefvárosi kocsma mélyén, a tizedik liter bor társaságában kell szembenézniük kiírhatatlan – s talán éppen ettől kibírhatatlan – fájdalmaikkal? Akikben lassan gyűlnek össze a szomorúság esőcseppjei, hogy áradó folyóvá duzzadva később településeket mossanak el a föld felszínéről? Akik negyvenéves korukra kirabolnak egy bankot, vagy egy panelház ablakából kilökve gyermekeiket önkezükkel vetnek véget elüszkösödött életüknek? Ki váltja meg azokat a gyermekeket, akiknek fájdalmai bennünk, pedagógusokban lüktetnek reménytelenül tovább? Hogyan szerethetjük őket mi, ha saját létünk alapjait is folyton féltenünk kell, ha gyerekek tucatjainak fájdalmai rakódnak ránk egyetlen iskolában? Vár-e még emberi élet a kilencedikes Kingára, aki az anyjával átivott éjszakák után tizenegykor támolyog be – háromnegyed nyolc helyett – az iskolába? Kérdések, amelyekre inkább csak utópikus válasz adható: talán minden szeretetképes embernek örökbe kéne fogadnia egy szeretetképtelen felnőttet ahhoz, hogy összeadódjék a világban (még) meglévő szeretet, és egy kicsit jobb legyen a föld.
A tanév vége után ismét Békásmegyeren jártam, az üvegszemű panelházak Attila dalszövegeit idézték újból az eszembe. És Wim Wenders filmjének egyik jelenetét: Berlin fölött váratlanul megnyílik az ég, a mennyből angyalok szállnak le gitárral a kezükben a földre, és a zene hatására Berlin lakói testvérként egyszerre szeretni kezdik egymást.
Körülnéztem, de az angyalok nem voltak sehol, csak a Batthyány térre induló HÉV sípolt egy hatalmasat az ülepedő szmogtól nehéz, hideg levegőbe.