Bicikliző Krisztus

k ö n y v e s h á z

Chagall festészetének aviatikus stílusa ihletett, s a külső, szembeszökő eseményeket feljegyző és montírozó poétikát a vágy belső modelljével ötvöztem, és ez a vágy tette lehetővé, hogy egy fiatalasszonnyá változzam – vall Bohumil Hrabal Sörgyári capriccio című művének keletkezéséről. „Myclík úr […] szép volt e percben, mint egy költő, eksztázisban a mennyezetre nézett […] eldarálta ezt a kis böllérimát […] én is a mennyezetre néztem, sertéseksztázissal teli szememmel” – olvashatjuk e kisregényben a disznóvágást „megénekelve”. És álljon itt néhány sor mondjuk az Adagio lamentoso című Hrabal-versből is: „Az az esti lapokban olvasott hír hatott meg, / miszerint egy gyógynövényeket gyűjtő hatvannyolc éves asszony / elaludt a virágos réten s egy kaszálógép beszippantotta, / s mikor kihullt a gépből, már nem lehetett megkülönböztetni / a sarjútól s a gyógynövénytől.”
Ugyan ki tudná magabiztosan eldönteni, hogy e különböző műfajú szövegek közül melyik próza és melyik líra? Azt viszont bátran kijelenthetjük: a cseh alkotó költészetet művelt, legyen szó bármelyik soráról (meg az életéről és a haláláról). Az egy-két évtizede divatos Hrabal-epikát hazánkban is sokan ismerik, kevesen tudják azonban, hogy az a Hrabal-lírából nőtt ki: a művész 1950-ig szinte mindegyik regény- és elbeszéléstémáját megírta korábban verses formában. A motívumok is átjárnak művek és műnemek között. A Színnyomatok ciklusban a kegyetlen-szép zsidó lányhoz írt szerelmes versek egyikében például felbukkan a Sörgyári capriccióban világhírűvé lett hajmotívum: „Vágassa fiúsra?, jaj, az olyan fura!? / vagy loknit rakasson? – nem tud választani. / De győz Amerika, a bubifrizura: / lehullnak ómódi, súlyos fonatai. / Lehullnak, de Maga újra s újra belép / copfosan a boltba, s hátraveti fejét” (Fodrászüzletben). A regényben pedig így tiltakozik a figaró a „rövidítés”, a modern Josefine Baker-frizura ellen: „Ezt a hajat levágni, az olyan, mintha az áldozáson kiköpném a szentelt ostyát!”
Prága gyermekének olyan mesterei voltak, mint Ungaretti, Baudelaire, Eliot vagy Apollinaire, Breton, Nezval, valamint a cseh „totális realista”, az úgynevezett „önmozgó verseket” író Jirí Kolár. Költészetében felfedezhető ugyanaz a paradox kettősség, mint prózájában: egyszerre szürreális álmodó és szociografikusan dokumentáló, szent és profán, felemelő és trágár: „Ha vizelek, mindig az emberiségre gondolok”; „lépkedek, kezemben fél liter sörrel, / mellettem elsuhan Krisztus, biciklin, / majdnem elgázol”; „a csatornarácson rózsa, ki vesztette el vajon?, / felemelem, nehogy valaki ráokádjon” (Bambino di Praga).
Isten kedveltje (=Bohumil) „életrajzi költő” is: igyekezett mindig olyan foglalkozásokat választani, amelyek kétségbe ejtették. „Műsorsain” keresztül tanult megérteni másokat, eljutva önmagához. S olyan fikciót teremtett, amely minden realizmusnál többet árul el a valóságról. A kladnói kohó „terméke” A szépséges Poldi: „De a szépséges Poldi / nemcsak üdülőközpont, / hanem kátránytó is, salakhegy, barakkok, / cseresznyefák letört ága. / Kiégett kolostorban ló lépeget csendben, / ajtók nyílnak, záródnak, / unalom legel az oltárokon”; „Felmászom az ágyamra, / de előbb égő gyufával kipörkölöm a tetveket / a repedésekből. / Fejem alá gyömöszölöm vattás kabátom, / a nap meg közben harisnyát horgol lábamra.”
Hát nem szép? A szürrealisták esztétikájának kulcsmondatát is idézhetnénk, ám még találóbbnak érezzük a Színnyomatok címmel megjelent, kiváló válogatáskötet avatott fordítója, Tőzsér Árpád zárszavait: szép, „mint Chagall szerelmesei, akik sohasem szépek, de mindig repülnek”.
(Bohumil Hrabal: Színnyomatok. Válogatott versek, 1947–1976. Fordította Tőzsér Árpád. Kalligram, Pozsony, 2006. Ára: 1990 forint)