Világszerte úgy tekintenek önre, mint a szabad sajtó menekültjére. Mi késztette arra, hogy elhagyja az Egyesült Államokat?
– Az a nyilvánvaló törekvés, hogy távol tartsanak engem a televízióktól. Afféle megrögzött öszszeesküvéselmélet-gyártónak tüntetnek fel. Figyelemre méltó jelenség nálunk, hogy kialakult egy alternatív hírhálózat, amely a rendszerint egy követ fújó médiumok árnyékában működik. Nálunk ugyanis az előkelő lapok mindegyike többé-kevésbé ugyanazt a nézőpontot képviseli, legyen akár jobb-, akár baloldali. Az én műsoraimat ezek az alternatív rádiók és televíziók sugározzák. Másrészt bár sok helyütt hivatalosan letiltottak a képernyőkről, amióta az internet kiemelkedő hírforrássá vált, talán én vagyok a legkedveltebb szamizdat riporter az Egyesült Államokban. A „földalatti lét” miatt odaát éppenséggel még divatosnak is számítok, Nagy-Britanniában azonban kifejezetten a főáramlathoz tartozom. Az, hogy az angol nyelvterület legpatinásabb hírszolgálatának, a BBC-nek vagyok a riportere, még védelmet is nyújt a támadásokkal szemben.
– Fenyegeti ma valami a sajtószabadságot az Egyesült Államokban?
– Igen. A cenzúrát ráadásul nem is a kormányzat, hanem a pénz gyakorolja. Sajtószabadság van persze, ha te vagy a tulajdonos. A tévétársaságok a nagyvállalatok fennhatósága alatt működnek, amelyek közvetlenül befolyásolják a híreket, és korlátozzák a nyilvánosság számára hozzáférhető információkat. A BBC-nél hiányzik ez a fajta sugalmazó hátszél, kizárólag közpénzből működik, ami ráadásul nem is a kormányzaton keresztül, hanem közvetlenül folyik be hozzánk. Ez adja függetlenségünket is.
– Hitelt ad egyébként a 2001. szeptember 11-ével kapcsolatos összeesküvés-elméleteknek?
– Nem, dehogyis. Téboly, ami ekörül zajlik. Viszont azt hiszem, hogy a washingtoni kormányzat keselyűként ragadta meg a lehetőséget. George Bushnak úgy jött ez, mint a születésnapi ajándék, mert a támadás után minden, amúgy is dédelgetett tervét megvalósíthatta, Irak megtámadásától egy, belső KGB-t idéző kémhálózat felállításáig. Ha nem Oszama bin Laden, lett volna más ürügy. Az iraki háború bizonyítja, hogy Bushnak nincs szüksége túl sok indokra ahhoz, hogy elérje, amit akar.
– Van kiút az Egyesült Államok számára Irakból?
– Nem hiszem, hogy a kiutat keresné, sőt. Irak egy egészen különleges olajmező. Először – mint mindenki – én is azt hittem, hogy az olajért szálltuk meg Irakot. A megdöbbentő igazság azonban az, hogy ellenkezőleg, az invázió azért történt, nehogy valaha is megszerezhessük. Ezt az olajtársaságok félelme motiválta. Mi lesz, ha a Huszein-rezsim nekiáll naponta négy-hat millió hordó olajat előállítani? Végzetesen csökkenne az olaj ára. Bushnak és szűk miliőjének ezért az áll érdekében, hogy a politikai és gazdasági csődhöz közeli állapotban tartsák Irakot, de épp csak annyira, hogy gátolják a termelést. Ahogy az egyik vállalat vezérigazgatója megjegyezte: „Miért ne örülnénk annak, hogy Irak miatt az olaj hordónkénti ára 75 dollár?”
– Venezuela erre jelent veszélyt? Könyvében sokat foglalkozik az ország olajjal kapcsolatos ambícióival.
– Ez egy OPEC-en belüli háború Szaúd-Arábiával és a mögötte álló Washingtonnal. Míg a szaúdiak a le-fel mozgó olajárral tartanák sakkban piaci vetélytársaikat, Hugo Chávez üzletet ajánl. Ő azt szeretné, ha az olaj ára 50 dollár körül stabilizálódna, ami még mindig nagyon magas. Erre azért van szüksége, mert a rendkívül drága nehézolajat kell felszínre hoznia, és kellemetlenül érinti az elmúlt években tapasztalt 25–80 dollár közötti folyamatos ingadozás. A Fehér Házat Chávez nem azért irritálja, mert szocialistának hirdeti magát, vagy mert szívesen jár sakkozni Fidel Castróhoz. De az nagyon is, hogy beleártja magát a kartellérdekeltségekbe. Nem beszélve arról, hogy Venezuela készletei felülmúlják a szaúdiakét. Cháveztől emiatt félnek, és igyekeznek Szaddám Huszein-szerű gazembernek beállítani. Az olajban rejlő gazdasági hatalom ráadásul függetleníti a kontinens országait a Nemzetközi Valutaalap (IMF), a Világbank és az Egyesült Államok folyósította hitelektől. Ezt Washingtonban szintén nem nézik jó szemmel.
– Ha az Egyesült Államokkal szemben világszerte táplált ellenszenvet vesszük figyelembe, nem lehet, hogy Washington saját lába, az egypólusú világrend alól húzza ki a szőnyeget? Kína és India felemelkedése, de Oroszország nagyhatalmi reneszánsza is mintha ezt vetítené előre.
– Ezek az országok felismerték, hogy az Egyesült Államok gazdasági hatalma hanyatlóban van, ami egy új világ kezdetét jelzi. Washingtonban érződik is, ahogy egy birodalom az utolsókat rúgja, és az utolsó lélegzetvételével is a természeti kincsek magához ragadásáért küzd. Busht nem érdekli Amerika. Ő egy nemzetközi elittel működik együtt. Hogy a nyersanyagokért folyó hajtóvadászatban az ország elveszíti előnyét, Busht valószínűleg vajmi kevéssé izgatja, bár szereti maga köré göngyölni a csillagos-sávos lobogót. Azonban olyasvalaki, akit őszintén foglalkoztat Amerika jövője, nem törne ki mindegyre a mostani Fehér Házéhoz hasonló megnyilvánulásokban. Mára semmi nem maradt abból a szolidaritásból, amellyel 2001. szeptember 11. után a világ egyként kiállt az Egyesült Államok mellett. Ez pedig tragédia. A világ számára is az. Én azt hiszem, Amerikának tényleg megvolt a szerepe abban, hogy terjeszsze a demokráciát. Most viszont azt látjuk, hogy Bush B–52-es bombázókról szórja le a demokratikus eszméket, és azt várja, hogy a világ csak ámuljon jótevőjén. Másrészt amíg az Egyesült Államok a demokráciáért száll harcba és azt követeli szerte a világon, addig ezt akár Magyarország is számon kérhetné rajta. A Fehér Ház ura e pillanatban még a világ ura is. A IMF-ben és Világbankban az Egyesült Államok rendelkezik többségi szavazati joggal. A demokráciához önöknek sem elég a miniszterelnökre szavazniuk, joguk van ahhoz is, hogy nyilvánosságra kerüljön, milyen intézkedéseket várnak el tőle a Világbanknál készült titkos országjelentések.
– A Demokrata Párt miért nem lép fel a kormányzati visszaélésekkel szemben? Különösen, ha – mint ön állítja – a republikánusok nagyszabású szavazathamisítási manővernek köszönhetik győzelmüket az elmúlt két elnökválasztáson, és ezt jövőre is megismételnék.
– Kétség sem férhet ahhoz, hogy a Republikánus Párt lenyúlta a 2000-es választást, ahogy a négy évvel későbbit is. Ám a tolvajhadjáratból – amelyben fekete bőrű választók tömegét távolították el a szavazólistákról – szép számmal maguk a demokraták is kivették a részüket. Az előválasztásokon sok demokrata képviselő nem nyert volna, ha minden szavazatot összeszámolnak. Nem lehet véletlen, hogy Karl Rove elnöki tanácsadó egyik munkatársa – aki felügyelte a szavazási eredmény meghamisítását és aki egy, az előző két választásról szóló riport után lemondott – nemrég az egyik republikánus elnökjelölt-aspiráns, Fred Thompson kampánystábjában kötött ki. Ez az egész arról szólt, hogy nem engedtek embereket szavazni, vagy nem számolták össze a voksokat – mint például az Irakba vezényelt katonákét, akik nem feltétlenül rajonganak Bushért. A republikánusok biztosítani akarják, hogy a szavazatok ne számítsanak – bár ettől a demokraták még megnyerhetik a választást.
– Elárulná, kit tart a jövő évi elnökválasztás favoritjának?
– Ha engem kérdez, valószínűleg Thompson lesz a következő elnök. Egyfelől azért, mert az utolsó pillanatban húzták elő a talonból. Csak nemrég jelentette be indulását, így joggal állíthatja, ő nem volt ott 2001. szeptember 11-én, sem akkor, amikor elindították az Irak elleni inváziót. Másfelől színészként olyan keményfiúkat játszott, akik Arnold Schwarzeneggert is eladták a választóknak Kaliforniában. A helyzet az, hogy ha Bill Clinton indulhatna, megállíthatatlan lenne. Nem lenne valódi verseny a jelöltek között. A hozzá képest nem túl jó szónok és közszereplő Hillary Clintonnak ezért most azt kell elhitetnie, amitől korábban folyvást menekült, hogy ő csak egy árnyék, és a demokrata választók voltaképpen a férjére szavaznak.
– Nagy változásokat vár egy esetleges demokrata győzelemtől?
– Amióta a demokraták tavaly átvették az irányítást a kongreszszusban, érezhető némi változás. A könyvem nyomán már több kongresszusi vizsgálóbizottság is felállt, pedig első megjelenésekor, amikor még a republikánusoké volt a törvényhozás, semmi nem mozdult meg. Noha a BBC-ben sugárzott riportokra felfigyelt a képviselőház demokrata elnöke és az igazságügyi bizottság vezetője, némi ellenszél is támadt a párton belül. A demokraták ugyanis csak abban biztosak, hogy ők minden, ami nem Bush, de nem tudják, ők maguk kicsodák; nem tudják, mihez kezdjenek Irakkal, mihez kezdjenek a gazdasággal. Nagy változásokra ezért sem számítanék, főleg, ha a konzervatív hajlamú Hillary lesz a befutó.
– A külpolitikában lenne jelentős fordulat?
– Ezzel kapcsolatban több kétségem van. Egy demokrata Fehér Ház valószínűleg ugyanúgy szítja majd a hangulatot Venezuela ellen Amerikában, mint elődje. Az sem valószínű, hogy véget ér a Kelet-Európában gyakorolt kényszer a vég nélküli sokkterápiára, az úgynevezett szabadpiaci reformokra. Mintha a két párt egyhangúlag eldöntötte volna, hogy Kelet-Európa lesz a szabadpiaci viszonyok kísérleti terepe – akár tetszik, akár nem. Feltűnő, hogy ezt nem követelik meg például a kommunista Kínától, ahol hosszú távú kereskedelmi kapcsolatokat sejtenek.
– A geopolitika egyik közhelye, hogy Kelet-Európa ma peremvidéke a Moszkva és Washington közötti hatalmi érdekkonfliktusnak.
– A hidegháborúra jellemző ideológiai máz kifakultával ez egy pőre birodalmi viszállyá vált a befolyási övezetekért. A Fehér Ház maga hozta volna helyzetbe vetélytársát. Emlékszik, milyen tirádában tört ki Bush, amikor először találkozott az azóta választott diktátorrá avanzsáló Vlagyimir Putyinnal? Azt mondta, elég volt a szemébe néznie, és megpillantotta a lelkét, most viszont a lopakodó veszélyt próbálja meg eljátszatni vele. Putyin ezt használta fel hatalma megszilárdításához, elvégre ujjal mutogathatott egy olyan ellenfélre, amely kívülről fenyegeti az országot. Számomra nem tűnik túl megfontolt ötletnek, hogy a NATO és Washington kordont készül vonni Oroszország köré. A nagy üzleti érdekeltségeket egyébként is sérti a kormányzatra jellemző konfrontatív stílus. A „velünk vagy ellenünk” retorika nem fial pénzt. Így akár a demokraták, akár a republikánusok kerülnek nyeregbe jövőre, tompul majd a hangnem, ami egyébként talán azt jelenti, az olajvállalatoknak még több befolyásuk lesz a világpolitikára. Nem mintha Washingtonnak orosz olajra lenne szüksége. Ez az olaj tulajdonjogáról szól. Putyin nem akarja, hogy nyugati cégek az orosz energiaérdekeltségek közelébe férkőzzenek. A Jukosz állami kézbe vételével kizárta őket ebből az üzletből. Itt dollárbilliókat érő részvénycsomagokról van szó. Ne feledjük, a Bush család régi bizalmasa, James Baker volt külügyminiszter cége képviselte a Jukoszt az Egyesült Államokban.
A Jukosz-per mindemiatt kétségkívül politikai indíttatású volt, de azt soha senki nem állította, hogy Mihail Hodorkovszkij becsületesen jutott hozzá a céghez, vagy hogy jó adófizető lett volna. Putyin csak viszszalopta azt a közvagyont, amit Hodorovszkij és a többi oligarcha a saját pénztárcájába sikkasztott. Azt hiszem, a privatizációs szerződéseket egész Kelet-Európában ugyanígy felül kellene vizsgálni. Talán a magyar miniszterelnök is egy kevéssel többet vett el magának, mint kellett volna. És ne higgyük, hogy ezeket a vizsgálatokat valamiféle nacionalista hevület diktálja. Semmi köze hozzájuk. Itt a közvagyont nyúlták le némi külföldi segédlettel.
– Európa előtt milyen lehetőség kínálkozik egy ilyen hatalmi vetélkedés kereszttüzében? A Nabucco gázvezetéket Brüsszel egyfajta függetlenségi nyilatkozatnak is szánja.
– Svájcon kívül – amely imádja a konfliktusokat és a korrupciót, mert annál több pénz áramlik be az országba – az Európai Unió valószínűleg megpróbálja túlszárnyalni az Egyesült Államokat az energiáért folyó versenyben. Ehhez Putyinnal kell üzleteket kötnie, elvégre ő sem ülhet ítéletnapig a gázon, el kell adnia valakinek. Oroszország megkerülésével viszont senki nem szállíthat olajat és gázt Európának – ha csak az EU nem akarja rendkívül drága eszközökkel fenntartani a Kazahsztánban és Üzbegisztánban uralkodó áliszlamista kleptokráciákat.
Magyarország
Szolgai másolás és nemzeti önerő
