Bonchadsereg

Burmában a lélek erői vívják csatájukat a hatalom fegyvereseivel. Negyvenöt éves katonai diktatúrát békés eszközökkel kellene felszámolniuk. A borúlátók szerint viszont a tábornokok minden eddiginél borzalmasabb leszámolásra készülnek, miközben a nemzetközi szervezetek nem tudnak megfelelően ráhatni a burmai rezsimre.

Burmában már szerdán halálos áldozatai is voltak a katonák és a boncok összecsapásának, míg csütörtökön százával tartóztatták le a buddhista szerzeteseket. A hatalom által kihirdetett gyülekezési tilalom ellenére továbbra is tízezrek vonulnak Rangun utcáira. Hetek óta zajlanak a békés tüntetések a több mint ötvenmillió lakosú egykori Burmában, mai nevén Mianmarban. Augusztus közepén az országot irányító katonai junta brutálisan megemelte az energiahordozók árát: a benzinét majd hetven százalékkal, a gázolajét a duplájára; a lakossági gázért az előző ár több mint ötszörösét kell megfizetniük a polgároknak. Tették ezt úgy, hogy az ország jelentős földgázvagyonnal rendelkezik. Lehet, hogy a mesterségesen elszigetelt ország tábornok urai értenek a haditervek kidolgozásához, esetleg a fegyverforgatáshoz, de vajmi kevés közük van egy állam igazgatásához. A közlekedési díjak már másnap megkétszereződtek, a nélkülöző rétegeknek megfizethetetlenné váltak, így az intézkedéssel gyakorlatilag lehetetlenné tették a tömegközlekedést a koldusszegény országban.
Először csak néhányan merészkedtek ki az utcára. Volt olyan augusztus végi megmozdulás, hogy a résztvevőket – mind az ötven egyetemistát – bezsuppolták néhány rohamkocsiba, és ismeretlen helyre szállították őket. Aztán egyre dagadt a tiltakozók száma főleg a vidéki nagyvárosokban. Szeptember 5. volt a fordulat napja: a volt fővárostól, Ranguntól ötszáz kilométerre északra fekvő Pakokku nevű településen a junta milicistái bottal kegyetlenül megvertek három békésen tüntető buddhista szerzetest. Másnap a vidéki városban elszabadult a pokol, a tüntetők túszul ejtettek húsz helyi vezetőt hat órára, üzleteket raboltak ki, és feldúlták egy milicista lakását. A karhatalom csak figyelmeztető lövésekkel tudott úrrá lenni a zavargásokon.
A pakokkui atrocitás miatt a boncok várták a hatalom bocsánatkérését. Mindhiába. Ekkor kezdődött Rangunban a szerzetesek békés felvonulása. Napról napra gyarapodott a számuk, e hét első két napján csupán a volt fővárosban 20–30 ezren vonultak fel narancssárga és vörös tógájukban az időközben a polgári lakosság csatlakozásával százezresre duzzadt tömeg élén. Demokráciát, nemzeti megbékélést és az elhibázott gazdaságpolitika kijavítását követelik.
Miért a boncok álltak az elégedetlenségi hullám élére? Burma lakosságának 85 százaléka buddhista. A szerzetesektől – akik különös tiszteletnek örvendenek az országban – korántsem idegen a politikai szerepvállalás. A szangha szerzetesrend vezető képviselői mindig is tanácsokkal látták el az ország elitjét, annak idején megtalálhattuk őket a királyi udvarban. A buddhista egyház a brit gyarmatosítók elleni harcból is kivette a részét. A függetlenség 1948-as kivívását követően tovább erősítették befolyásukat a burmai társadalomban. Az 1988-as demokráciát követelő tüntetéseken is az első sorban meneteltek, vagy száz emberük azóta is börtönben ül.
Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a mostani megmozdulásokban korántsem az egész egyház vesz részt. A tüntető szerzetesek nagyrészt fiatalok, bonctanulók. Ők azok, akik mindennapos kapcsolatban állnak a lakossággal: az ő feladatuk az adományok, a mindennapi betevő élelmiszer begyűjtése, ők látják igazán, milyen körülmények közepette él a lakosság. „Nem tudjuk tovább tétlenül nézni a nép nyomorát – mondta a tüntető boncok egyike. – A lakosság szegénysége a mienk is.” A kormány hivatalos lapja, a Mianmar Új Fénye azonban a napokban első ízben számolt be arról, hogy az ország buddhista szervezetének vezetője utasította a boncokat, szorítkozzanak a hit terjesztésére. A felszólítás ellenére a tüntetéseken részt vevő buddhista szerzetesek száma nem csökkent.
A hadsereg után a buddhista egyház az ország legszervezettebb tényezője. A szerzetesek – vagy félmilliónyian – sok száz éves tapasztalattal járják az országot. Hálózatuk a legerősebb, kapcsolatuk széttéphetetlen a lakossággal. Minden kis viskóba eljutnak, lelki és anyagi támaszt nyújtanak a rászorulóknak. Ezen a héten a burmai társadalom neves képviselői, költők, színészek, orvosok, ellenzékiek is csatlakoztak a ranguni Svedagon-pagodától induló menethez, amely nyolc kilométer hosszan szeli át napról napra a várost. Másnap a kijárási és gyülekezési tilalom ellenére gyülekezni kezdtek a tüntetők. A karhatalom előbb figyelmeztető lövésekkel próbálta meg eltéríteni szándékuktól, majd a tömegbe lőtt. Négyen haltak meg. A hatalom kedden hangszórókkal felszerelt teherautókról figyelmeztette a lakosságot, hogy ne vegyen részt az általa törvénytelennek ítélt megmozdulásokon. A vallásügyi miniszter – természetesen ő is tábornok – pedig a boncoknak üzent: tartózkodjanak a politikától, és térjenek vissza iskolapadjaikba. Burmát talán a hetvenes–nyolcvanas évek Enver Hodzsa által irányított Albániájához hasonlíthatnánk; a hatalom megpróbálja mindentől elzárni az országot, miközben az ázsiai térség szomszédos államai rohamléptekkel fejlődnek. Külföldiek többnyire csak szervezett turistaként jöhetnek ide, elszállásolásukra a junta adja ki az engedélyt. A titkosrendőrség mindent és mindenkit felügyel.
Eközben a külföldön, főleg a szomszédos Thaiföldön és Nagy-Britanniában élő burmai ellenzék vegyes érzelmekkel követi az eseményeket: óvatos reménykedéssel és az erőszaktól való félelemmel. Egyre kevesebb az esélye annak, hogy most nem ismétlődik meg a majd húsz évvel ezelőtti vérfürdő, 1988. szeptember 18-án tudniillik a hadsereg belelőtt a tüntető tömegbe. Rangunban akkor háromezren haltak meg a géppuskatűzben. „Sokkal nehezebb a boncokra lövetniük, mint a civilekre” – mondta egy reménykedő, bízván abban, hogy a rezsim nem alkalmaz újból erőszakot. Van, aki másképpen látja. Egyes hírek szerint a burmai katonai elit egység parancsba kapta, hogy borotváltassa le a fejét kopaszra, így álcázva magát boncnak. A hadsereg háromezer szerzetesi tógára adott megrendelést – állítják jól értesültek. Nyilván azért, hogy a kommandósok elvegyüljenek a tiltakozó boncok között, ahol zavargásokat provokálnának ki, lehetőséget adva a hadsereg minden eddiginél kegyetlenebb fellépésére.
A hét elején az új fővárosban, Najpidóban tartott megbeszélést a Fejlődés és Béke Államtanácsnak tizenöt tábornoki rangú tagja. Ez a burmai junta hivatalos megnevezése. Najpido egy légvédelmi rakétákkal, föld alatti alagútrendszerrel ellátott valóságos katonai erőd, amely az előző fővárosnál sokkal jobban védhető. Mindenesetre a magas rangú parancsnokok dolgavégezetlenül álltak fel a tárgyalóasztaltól. Egyes források ezt jó hírnek tartják, mármint azt, hogy nem tudtak megállapodni a tüntetések kezeléséről. Mások egyenesen azt latolgatják, hogy mi lesz, ha megoszlik a kérdésben a felső vezetés. Ám az ezt követő események rácáfoltak a reménykedésre: korai még a rezsim kettészakadásán spekulálni. A junta 1988-ban hónapokat várt a beavatkozással, miközben nemegyszer egymillió ember tüntetett, követelte a távozását. A tábornokok csak az utolsó pillanatban, már-már a hatalomvesztés előrevetülő árnyékában adták ki a borzalmas parancsot. Mára viszont felgyorsultak az események, és ott van a katonáknak az a húsz évvel ezelőtt szerzett tapasztalatuk is, gyorsan vérbe kell fojtani a tiltakozást – figyelmeztetnek a külföldre szakadt burmaiak.
A nemzetközi helyzet azonban változott. Akkoriban Burma fő szövetségese, Kína és a Szovjetunió mindent elnézett a rezsimnek. Ma ez másképp van: Peking is olyan üzenetet küldött Burmába, hogy türelemmel kezeljék a belpolitikai válságot. Egy évvel az olimpia előtt dehogy hiányzik Kínának, hogy azért kelljen magyarázkodnia, mert pártfogoltja halomra löveti az egyébként békésen tüntető állampolgárait. Valószínűleg ez Oroszországnak sem hiányzik. Ám a nemzetközi közösség eddig tehetetlenül áll a burmai fejlemények előtt.